Shock!

Rám maradt az új Nick Cave And The Bad Seeds-lemezről való megemlékezés örömteli, hálátlan, ólomsúlyú feladata, ha már úgy alakult, hogy van miről írni a patinás név kapcsán. A Hit, remény és vérontás címmel szintén idén megjelent interjúkötet konklúziója ugyanis valahol az volt, hogy Nick Cave nem akar és képtelen is lenne már egy újabb Bad Seeds-standardek szerinti album megalkotására. A fonál felvételéhez, a történtek megértéséhez, egyáltalán, a látszólagos lila ködben való útkereséshez amúgy is elengedhetetlennek érzem a könyv elolvasását, tehát ezúton is javaslom mindenkinek, aki eddig nem tette, és fel szeretne készülni a Wild Godra. Az egyik legfontosabb kérdésre mondjuk eleve ott a válasz a címben: újabb Bad Seeds-lemez született, és ha már így alakult, a Wild God annyira Bad Seeds lett, amennyire ez pillanatnyilag lehetséges.

Nick Cave ebben a formációban immár negyven (!) éve ad ki anyagokat, de ahhoz is 2008-ig, a Dig, Lazarus, Dig!!! albumig kell visszaásnunk, hogy a legutóbbi, „hagyományos" értelemben vett NCATBS-kiadványra rátaláljunk. Az ezt követő Push The Sky Awayen már határozottan elkezdődött az a felbomlási folyamat, ami a dalszerkezetek savban való feloldására törekedett, és itt, a jövőből való visszatekintés lehetősége által kiokosítva megállapíthatjuk, hogy ebben a folyamatban Cave fiának, Arthurnak az elvesztése nem volt kiindulópontja semminek, de persze nagyon is hatással volt a fejleményekre. Cave a már emlegetett könyvben nagyon őszintén beszél arról, hogy mennyire kiszeretett a hagyományos formulákból, és ha akart még magával bármit kezdeni, el kellett sajátítania egy újfajta zenei kommunikációt. És meg kellett tanulnia ugyanezt a Bad Seeds-rajongóknak is, vagy ki tudja, lehet, hogy a többség e téren inkább a kivárásra játszott.

Egyértelművé persze csak a Skeleton Tree-nél vált, hogy valami elemi erejű dolog történt, túl a mindent felülíró gyászon, amely annak ellenére is velejéig áthatja ezt a lemezt, hogy zömmel még Arthur Cave halála előtt íródott. A covid áldozatául esett Ghosteen megérkezésével aztán nagyjából eldőlt, hogy Cave nem fúj visszavonulót, és a minden hangszeren is játszó Warren Ellis társaságában végképp elszakadt a konvencióktól. A 2021-es keltezésű Carnage-nál már nem is erőltették tovább a badseedsezést, és csupán a kettejük neve alatt adták ki azt az anyagot, ahogy ezt a Skeleton Tree óta mindegyikkel nyugodt szívvel meg lehetett volna tenni. Más kérdés, hogy van-e annak jelentősége, ami a borítón áll, a hallgatóságot úgyis Nick Cave neve húzza be. Nagyon érdekes egyébként Cave és Ellis „tudatos improvizációkból" táplálkozó dalírási folyamata, a könyvben sokat beszél erről is, illetve arról, hogy mennyire alapvetéssé vált számukra ez a munkamódszer az elmúlt években.

„A lemezek hangzása pont úgy változott, ahogyan azt szükségesnek éreztük. A Ghosteen egyszerűen nem viselte volna el egy együttes súlyát. Ezt pontosan tudjuk, mert kipróbáltuk, de nem működött. A dalok mondják meg, mire van szükségük" – mondja Ellis azzal kapcsolatban, hogy a Wild God most ismét „zenekaros" lemez lett, bár az utóbbi kitétel csak éppen annyira igaz, amennyire a jelenlegi Bad Seedset zenekarnak nevezhetjük. Az mindenesetre tény, a stúdiómunkákról megemlékező werkfilmek is igazolják, hogy ezúttal nem csupán Cave és Ellis működött közre a szülésnél, de ha meg akarjuk ragadni, hogy pontosan miben hoz mást a Wild God, könnyen elbizonytalanodhatunk. Az új lemezben minden elődje ott van, talán még valahol a Grinderman is, de jómagam a Ghosteen nélkül biztosan nehezebben tudnám értelmezni a Wild Godot. Ez ugyanis egy velejéig pozitív album, és komolyan, ki hitte volna, hogy lesz még ilyen, pláne, hogy Cave 2022-ben a másik fiát, Jethrót is elvesztette.

Fellélegeztél? Ugyan! A Wild God ugyanolyan nehéz hallgatnivaló, mint... mint szinte bármi Nick Cave-től, ha jobban belegondolok, csak ez most megint máshogy. Hősünk nem csupán a dalszerkezetekkel kapcsolatos elvárásait engedte el szinte teljes egészében az utóbbi korszakában, de a permanens istenkeresése is révbe érni látszik, a Wild God pedig tulajdonképpen nem sokban különbözik egy eksztatikus vallási élménytől. Az talán túlzás, hogy rád ront, ahogy Cave beszél róla, de mindenképpen felkér egy táncra, márpedig a Lazarus óta semmi sem volt kevésbé jellemző a Bad Seedsre. Állítólag a keverésért felelős Dave Fridmann (Mercury Rev, The Flaming Lips) jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy a végeredmény épp ilyen lett, ahogy bizonyára George Vjestica, Martyn P. Casey, Thomas Wydler és Jim Sclavunos is alakítottak a Cave/Ellis-művek által lefektetett alapokon, mert a zene ezúttal is a megszokott párostól érkezett. És nyilván Anita Lane nélkül se lenne ugyanolyan a Wild God, bizony hogy nem.

„On the shore of the lake an old man sat / And watched a woman bathing / With its golden touch the light was such / That the moment was worth saving (...) He knew that he would dissolve / If he followed her into the lake / But also knew that if he remained / Upon the shore he would, in time, evaporate" – így kezdődik a lemez a Song Of The Lake-kel, és úgy jutunk át a címadón a Frogs himnuszáig, hogy szinte érteni véljük a történéseket menet közben. Egy mindent átfogó, bukolikus idill képei, aztán a felkiáltás: „Lord! Kill me! In the Sunday rain"... és mégsem a halálról, hanem nagyon is az életről beszélnek a dalok. „We've all had too much sorrow, now is the time for joy" – ezt pedig már maga Arthur Cave teszi hozzá, aki a Ghosteen óta is folyamatosan beszél az apjához. Szóval kegyetlen nehéz ez a lemez. Ez is. Amiatt, ami a sorok között van. Ahogy „a vizek beborítják a tengert". Nem is akarok okoskodni róla, beszélni is alig, hallgatni is csak óvatosan. Pontozni pedig végképp nem tudnám.

Egy biztos, a vasárnapi koncert rendkívüli lesz, és remélhetőleg nem hal meg senki az esőben.