Shock!

Sok éve kitartóan szajkózom, hogy a melodic rock palettáról (e skatulyába suvasztva most az AOR, illetve a cukormázasabb hard rock előadókat egyaránt) valamiért elfogytak a színek, avagy a muníció, és a szomorú valóságot még számtalan frázissal ki lehetne fejezni... A lényeg azonban nagyjából annyiban összefoglalható, hogy a színtér átbillent egy bizonyos holtponton, amely számomra nagyjából az ezredfordulót követő évekre datálható. A 2010-es évekig ugyanis az említett műfajok még valahogyan képesek voltak fenntartani magukat sok éve megalkotott formulák kellemesen nosztalgikus újratermelésével, azóta azonban valamiféle minőségi hanyatlást érzek. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy a szcéna régi motorosai már nem igazán gondolkodnak új muzsikában (érthető okokból), az ifjabb generáció pedig többek közt a piaci tényezők okán nem tudja, avagy nem akarja annyira markánsan letenni névjegyét a műfajban.

Mindehhez pedig adott a kifejezetten erre a közegre specializálódott kiskiadók (különösképp a jelen kiadványt is forgalmazó Frontiers Records) úgyszintén nem a zenei értelemben vett innovációt elősegítő üzletpolitikája. Az olasz kiadó évek óta futószalagon gyártja a mindenféle nagy nevekből összetákolt, az esetek zömében rém sekélyes kirakati projekteket, amelyeken ráadásul szinte minden esetben feltűnik valamelyik vezetőség által favorizált muzsikus: Erik Martensson, Alessandro Del Vecchio és a többiek...

Hogy miért ezzel indítottam? Nos, nem csupán azért, mert a Second Coming egyik főszereplője az egyik példaként felhozott muzsikus, Erik Martensson, hanem mert ez az album tökéletesen reprezentálja mindazt, amit az imént a műfaj válsághelyzete kapcsán ismertettem. Sokkal inkább lehet általános jellegű esettanulmányként értekezni róla, mintsem részletekbe menő elemzést adni a zenei anyagról, a dalok ugyanis érzésem szerint itt amolyan „szükséges rosszak". Ahogy a 2016-ban megjelent debütáláson, úgy most sem sikerült túlnyúlni az átlagos Frontiers-agyszülemények színvonalán, pedig ugye egy második lemezről már kiemelkedőbb jelentőséget feltételezne az ember. Sajnos azonban itt a cirka 40 percnyi játékidő kapcsán egyetlen olyan momentumról sem tudok beszámolni, amely a „hallgatható" jelzőnél egy fikarcnyival is magasabb szintre emelné az anyagot.

Igazából sok mindent nem értek... Elképzelésem sincs például arról, hogy az évek óta csaknem minden Frontiers-kiadvány kapcsán valamilyen módon érdekelt Erik Martenssont miért olyan fontos egy N+1-edik projektbe is bepasszírozni. Nyilvánvalóan egy professzionális muzsikusnak egzisztenciális kérdés is, hogy folyamatosan szerepeljen valamilyen zenei produkcióban, azonban ennyi teher még egy igazi géniusznál sem kecsegtetne hosszútávon átlagon felüli teljesítménnyel, Martensson ráadásul számomra semmiképp sem tartozik a nevezett kategóriába. Egy jó adottságokkal rendelkező, termékeny fazon – akihez hasonlót egyébiránt a magyar zeneipar keblére ölelhetne –, de sosem éreztem még vele kapcsolatban, hogy igazán maradandó alkotást tett volna le az asztalra. A Nordic Union ráadásul érezhetően nem jelent többet neki, mint a sokadik munkát a sorban. Vontatottan, enerváltan csordogálunk a rettenetesen egydimenziós „dalcsokorban", a receptre írt fordulatokból pedig égetően hiányzik mindennemű fantázia és lélek.

A dramaturgia darabosságát csak fokozza a másik főhős, Ronnie Atkins szereplése. Míg karcos, középregiszterben mozgó orgánuma a Pretty Maids heavy metaljában képes hozzáadni a muzsikához a megfelelő előadói fűszert, addig ezekben a melódia-központúbb, kevésbé szigorú témákban sem technikailag, sem pedig érzelmi szempontból nem képes igazán jelentős teljesítményt nyújtani. Arról nincsenek pontos információm, hogy vajon mennyire volt módja belefolyni az énektémák kialakításába, a végeredmény azonban mindenféleképp súlytalannak, karaktertelennek hat. Persze igazságtalan volna nem megjegyezni, hogy a zenei alapok sem feltétlenül segítik elő egy énekes személyiségének maximális kibontakozását...

A dalok végig egyfajta keserédes, ugyanakkor gyakran himnikusnak szánt hangvételben íródtak, végtelenül sematikus elképzelések mentén. Olyannyira egybefolynak a szerzemények, hogy időnként – például az egymást követő It Burns és Walk Me Through The Fire esetében – komolyan le kellett ellenőriznem, hányadik tracknél is tartunk épp... Triviális harmóniamenetek és hangszeres megoldások, lapos refrének jellemzik a zenét bármiféle figyelemfelkeltő megmozdulás nélkül. Az instant hangképről csak azért nem kívánok bővebben értekezni, mert már lassan kénytelen vagyok megbarátkozni a ténnyel, miszerint korunk csaknem minden stúdióalbumát mérnöki precizitással ugyanarra a kommersz soundra igazítják...

A Second Coming egy újabb Frontiers-féle tákolmány, és nem több. Semmivel sem leszel szegényebb a hiányától, azonban ha már valamilyen módon hozzájutottál, ínséges időkben háttérzajként meg fogja állni a helyét. Ennél magasabb színvonalú felhasználásra nem javaslom...