Shock!

Nos, a Vulture Industries után itt egy újabb skandináv banda, akiket – bár távolról sem a szakma újoncai – be kell mutatnunk e hasábokon. Az Oranssi Pazuzu (avagy Orange Pazuzu, csak mert így jobban esik a fülünknek) egy finn brigád, akik említett norvég társaikhoz hasonlóan valamikor a black metaltól indultak el, hogy mára egy teljesen egyedi univerzumot építsenek fel maguknak. A kvintettből egyedül a gitáros/énekes Juho Vanhanen (itt Jun-His néven szerepel) lehet ismerős az avantgarde rockban utaz(tat)ó Kuolleet Intiaanitból, de ezt már csak félkomolyan teszem hozzá, na meg azért, mert az OP zenéje állítólag onnan eredeztethető. A Valonielu (Light Drain) a harmadik sorlemeze a brigádnak, olyan elődök után, mint a 2007-es Muukalainen Puhuu (Alien Speaks) debüt, mely máris igazi underground klasszikusnak számít a maga műfajában. Abban a műfajban, melyet még beazonosítani sem könnyű, nemhogy nevet adni neki.

Egyesek szerint az Oranssi Pazuzu pszichedelikus black metalt játszik, amúgy Nachtmystium-módra, amiben van is némi igazság, másrészt viszont teljesen félre is viheti a potenciális érdeklődőket. A Valonielut hallgatva jóval többször jutott eszembe mondjuk a Cult Of Luna neve, mint Blake Judd nemrégiben földbe állt alakulata, amit jó jelnek is tekintettem. Egyfelől a finnek tényleg hatalmas tereket fognak be muzsikájukkal, és az elszállás sem áll távol tőlük, ez mégsem egy drogos trip megzenésítése, de nem rokona a tőrőlmetszett black metalnak sem. Prog, kraut, coldwave, post-punk hatások több-kevesebb mértékben mind kimutathatóak ebben az elegyben, és a zenekar gyökerei a '70-es/'80-as évek rockzenéjéből eredeztethetőek igazán, skatulyázásukhoz ma már jóval kevesebb eszköz áll rendelkezésre. Kevesek esetében jelenthető ez ki, de az Oranssi Pazuzu világa ma tényleg önmagában, szinte mindenki mástól távol áll, úgy, hogy közben folyamatosan képesek fejleszteni saját hangzásukat.

A Valonielu egyfelől sikerrel gyúrja össze az első két album erősségeit, másfelől a hangsúlyt sokkal inkább a billentyűs hangszerek oldalára helyezi át, a gitárok kárára. Én azt mondom, ez sem áll rosszul nekik. A többek között az utolsó Cathedral album hangzásáért is felelős Jaime Gomez Arellano ráadásul képes volt a különböző hangszerek kreálta rétegeket tökéletesen egymásra helyezni, így az OP-ról bennünk élt képet valóban tökéletesre formálni. Makulátlan sound, hat kifogástalan dal, melyek csak elvétve gyorsulnak fel, és a finn nyelvű szövegek által elmesélt, előttem egyelőre még ismeretlen történet – egy körvonal a porban, ahogy a záró dalkolosszus, a Ympyrä On Viiva Tomussa címe is mondja. Nehéz muzsika, nem mindennapi hallgatásra való, melyet összességében csupán az anyag túlságosan is lineáris felépítése és a változatosság viszonylagos hiánya miatt nem tudok a Cult Of Luna szintjén értékelni.

Valószínűleg illetlenség az efféle általánosítás, de tény, hogy jómagam az Unholy óta várok egy újabb izgalmas finn bandára, már azt hittem, hogy mindhiába. Az Oranssi Pazuzu szerencsére rám cáfolt. Űrmetal a legjobbikból.