Shock!

Ez aztán a lemezcím! Oz Noy tényleg nem az a bőbeszédű, se nem az a kimondott megjátszós srác. Annál többet beszél helyette a gitárja és a zene nyelvén bizony sok barátja ért is, ők annyira sokan vannak, hogy nótánként kell beosztani, ki is játsszon kivel. Oz ugyanis összedobott 10 dalt, melyek feljátszásához meghívta cimboráit, akikkel el-eltémázgatott a próbateremben (vagy talán egyenesen a stúdióban, felvételkor) és ebből lett ez a lemez.

Ezek után kell-e mondanon, hogy improvizatív jazz-prog-fusion-blues-funk muzsikáról szól a mese? Persze, hogy nem. Oz amúgy Izraelből érkezett az Egyesült Államokba, ezelőtt jó tíz évvel, amikor hazájában már neves session zenésznek számított. Honlapján elolvashatjuk, kikkel dolgozott és milyen produkciókban működött közre, de egy komolyan betáblázott (mondjuk ki: bér-)session muzsikus munkásságát lekövetni gyakorlatilag lehetetlen. Akkor vagy ugyebár a legjobbak között, ha elveszel a felkérések erdejében – Oz pedig ez a kategória. Persze azért idő, energia és némi pénz is jut arra, hogy szólókarrierjével foglalkozzon, a műfaj 40-es értelmiségiekből álló igen széles, bár láthatatlan tábora pedig ezt nyilván örömmel is fogadja.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) egyszerű rockrajongó mivoltom ellenére magam is szívesen hallgattam végig a lemezt, bár a 65 perc végére azért cseppet lefáradtam. Itt aztán tényleg van minden a fentebb említett műfajokból és azért annyira sosem mennek el avantgárdba, hogy hallgathatatlan, sznob agymenésbe torkolljék a felhőtlen muzsikálás. Ezért jár egy erős hetes a Vinyó-(és a Shock!-)skálán, de rajongani sose tudnék ezért a zenéért.