Shock!

Igazán illusztris tagsággal büszkélkedhet a talányos nevű Platypus formáció. Kik ők? A gitárt és a saját hangszálait Ty Tabor használja a King's X-ből, a négyhúrost John Myung pengeti a Dream Theaterből. Szintén innen nyomkodja a fekete-fehér billentyűket Derek Sherinian, a bőröket és cineket pedig maga Mr. Rod Morgenstein csépeli, akit megcsodálhattunk nyáron az álomszínház előtt.

Nos, ilyen nevek hallatán nagy várakozással tekintettem az albumra. De sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A zenében megtalálható az "anyacsapatok" világa, ám nem sikerült minden dal egységesen magas színvonalon, bizony vannak tölteléknóták, amit rögtön el is felejt az ember vagy csak átléptet.

A nyitó Standing Line egész pofás, jó kis rockos darab, de nem 100%-os. Az utána következő Nothing To Say tök unalmas. Viszont a 3. Rock Balls/Destination Unknown instru dal végig izgalmas tudott maradni. Aztán jön a Platt Opus, ami szintén kellemes kis progi darab. Tele ultrajó hangszeres szólókkal. Ezt követi az I'm With You, mely ismét a közepes kategóriát takarja. Majd a bluesos Blue Plate Special is kellemes, utána a Chimes megint uncsi. A 6. Willie Brown olyan se-se nóta, hol közepes, hol nagyon király. Eztán a Bye Bye lapos lírája következik, majd a What About The Merch? zárja a lemezt, melyben kurva jó bőgőjáték és hangzás keveredik a többi szólista szintén magas teljesítményével.

Ebből a 10 dalból egy fél albumra valót lehetett volna csinálni, vagyis inkább egy maxira valót és akkor most nagyokat tapsikolnék örömömben. De így... csak ugrálok a dalok között.