Shock!

Az egykori finn gótikus vonal mára végérvényesen köddé vált, ezzel együtt a szépreményű Poisonblack is kénytelen módosítani az irányvonalán, amit a 2010-es Of Rust And Bones-on már valamelyest előrevetítettek. Az a nagy helyzet, hogy az ezt követő Drive albumuk nálam teljesen kimaradt (ha valaki hallotta, kommentelhetne, hogy milyen), és a 2013-as Lyijy címet viselő alkotásról is csak azért ejtek szót, mert egy északi zenékért rajongó kollégám hívta fel a figyelmemet még ősszel, hogy van új lemez. Természetesen érdekelt, mivel az első két albumukat egy évben párszor előkeresem, ha éppen olyanom van. Tisztában vagyok vele, hogy azt a hangulatot már nem fogják visszahozni: nagyon okosan inkább fejlődnek, mintsem önmagukat ismételjék éveken keresztül, még ha ez az út kívülről szemlélve göröngyösnek is tűnhet.

Elég sokszor meghallgattam a Lyijyt, és valahogy úgy voltam vele, hogy elsőre bizonyos részeket kimondottan szimpatikusnak találtam, néhány újítással viszont nem tudtam mit kezdeni. Sokadszorra pedig még mindig az a helyzet, hogy háttérzenének szívesen hallgatom, de a polcra már nem fogom felrakni. A nyitó Home Is Where The Sty Is egyszerre régivágású, lendületes Poisonblack (főleg a refrénnél), másrészt meg a riffelés Load / Reload korszakos Metallica, nyakon öntve egy kevés délies, amerikai ízzel. A második Down The Ashes Rain is ezt a groove-osabb amerikai vonalat viszi tovább, sajnos jóval kevéssé emlékezetes témákkal, a The Flavor Of The Month ismét lendületes. Úgy hangzik, mintha Ville Laihiala torkából elfogyott volna az erő, koszos erőlködésnek tűnik, amit ebben a számban művel – bár akár tudatos dologról is lehet szó –, és csak a refrénre szedi össze magát, ami egyébként teljesen rendben is van. Ég és föld a zenekar „klasszikus" korszakához képest, és ismét csak a Metallica rémlik fel, még a gitárszóló is hammettisztikusan jellegtelen. A The Absentee ismét más ízeket rejt, a '80-as évek hajmetal zenekarai is felsejlenek, a kép ott válik zavarossá, amikor a vidám riffekre nem egy csordavokálos, életigenlő refrént kapsz, hanem olyan igazi ingettépő fájdalmasan merengőt.

A lírikus Maybe Life Is Not For Everyone is inkább az amerikai sivatagokat (és Hetfieldéket) idézi, mint bármi mást, nem is rosszul, halvány bluesos jelleggel, mindettől eltekintve határozottan rokonszenves szerzemény. A Death By The Blues is nettó Metallica, Hetfieldék komolyan megirigyelhetnék a témákat, a The Halfway Bar gótikus refrén meets '80s, a merengős Them Walls ezek után nem meglepő módon mindezek lírai keverékét adja, a Blackholehead pedig a pörgős keverékét. A végén a Pull The Trigger nyomokban visszahozza a régi időket, de tényleg csak nyomokban, és pont ezért fogod azt érezni, hogy kilóg a lemezről, majd a záró Elämän Kevät bluesos hangulata végképp felhelyezi a pontot arra a bizonyos i-re, ismételten túl erős Metallica ízekkel.

Ha nyitott vagy a változásokra, és nem ragadtál le az első két-három Poisonblack albumnál, elképzelhető, hogy meg fogod szeretni ezt is, de ha szemellenzővel szemléled a világot, és kizárólag a gótika érdekel, kerüld el a Lyijyt. A fogós témák ugyanúgy megvannak most is, a körítés, a köntös más, én meg kíváncsian várom, mit is fognak kezdeni magukkal a következő pár évben, bár nagy jóstehetségnek nem kell lenni ahhoz, hogy vélhetően még több mocskot, déli ízt fogunk kapni tőlük – elég ránézni a zenekar friss fotóira, ami inkább egy stoner/sludge metal brigádot idéz, mint északi fagyos srácokat. Számomra kicsit sok a mostani Poisonblackben a Metallica, és ugyan – ismétlem magamat – háttérnek teljesen jól elvagyok ezzel a lemezzel is, de ennél jobban jelen pillanatban nem tudok lelkesedni értük.