Ennek is el kellett jönnie. És miért most? És egyáltalán miért? Le is írom gyorsan, hogy ne kelljen vele foglalkoznom többet. Létezik a számos pszichológiai fogalom között egy olyan, hogy bevésődés. Ez röviden ez azt a folyamatot fedi le, amely a fejlődés egy nagyon korai szakaszában zajlik, amikor az egyén – vagy állat – a kezdeti ingerek alapján megtanulja, hogy mi az a bizonyos dolog, amivel szembesül. Pongyolán fogalmazva: a kiskacsa az elsőként megpillantott alakzatot fogja követni, jó esetben az anyukáját, komikus esetben pedig a gazda lábait vagy az éppen ott lebzselő kutyát. Mindennek ott van vonatkozása ehhez a cikkhez, hogy mikor valaki először szembesül a klasszikus metálzenével, megtudja, milyen a kvintek tologatása, megismeri a legszélesebb körben elterjedt ritmusformákat (tannta-tannta-tannta-tannta-tara-tara...), a kétlábdobot, és onnantól kezdve tájékozódik a zenei környezet színesebb és érdekesebb hajtásai tekintetében. Ismerkedik a műfaj szereplőivel, kínálatával, jó esetben keresi az újabb benyomásokat, a finomabb részleteket, befogadja az újdonságokat, megszereti vagy sem, majd kritikával illeti az önismétlő periódusokat, észreveszi, amikor ugyanazt akarják neki eladni, netán még a csomagolás sem változik, majd egyre kerüli ezeket a piacokat.
Na, miután jó nagy levegőt vettünk, és értelmeztük a leírtakat, ennek megfelelően érdemes viszonyulni a most jellemezendő előadóhoz és albumhoz. Direkt kipróbáltam, hogy elindítottam a csapat legelső, 1998-as lemezét (Primal Fear), aztán ezt, belecsipegettem a másodikba (Jaws Of Death), áttúrtam találomra a 2007-est (New Religion), majd megint a Code Red következett. Hümmögtem egyet magamban, hogy egyáltalán nem véletlen, miért nem keresem a Primal Feart sosem. Aki szereti őket, annak nem meglepetés, hogy a Code Red egyáltalán nem meglepetés. Aki pedig valamiért meg akar ismerkedni ezekkel az amúgy tutira kedves fickókkal, de nem akar magának zenei meglepetéseket, bátran ajánlom ezt a friss lemezt.
A recept teljesen egyszerű: legyen a dalok többségében kétlábdob, abból nem lehet baj, a metál alapjait máris lefektettük. Jöhetnek rá a betonbiztos kvintelések, nagy hangközökkel nem kell tervezni, összetettebb ritmusozás is kizárva, így aztán a nagyja meg is van. Jöjjön akkor az ének! Ralf Scheepers hangjának talán elsődleges jellemzője, hogy megbízható. Száz százalékban hozza azt, amit kell a metálzenében, széles skálán erőteljes, megfelelően artikulál, rekedtes, amikor be kell keményíteni, de képes a tiszta hangszín előadására is, és persze ragaszkodik a Judas Priest, illetve Rob Halford által kialakított iskola hagyományaihoz. Nem véletlenül került elő a neve a briteknél, mikor Halford épp beleunt a birminghami gárdába.
Nah, de milyen is az új album? Vagy tízszer átírtam, miként kellene megfogalmazni a fentiekből fakadó zenei minták jellemzését, és most se sikerül frappánsabban leírni, mint hogy átlagos heavy metal. De annyira átlagos, hogy simán riogatni lehet vele mindazokat, akiknek a metál azt jelenti, hogy bőrruházat, szegecs, lógó hajak, koponya, és az összes többi klisé, amit csak el lehet képzelni, rajongói oldalról pedig ördögvilla, headbang, sör, szimatszatyor, fekete zenekaros póló, felvarrók. Sehol nem találni finom vagy finomkodni vágyó harmóniákat, minden jön csutkán az erősítőkből, még a legmegfontoltabb tempójú, monumentalista jegyeket hordozó Their God Have Failed is megcombosodott riffekbe torkollik az akusztikus bevezető után, Mat Sinner hangos basszusa dübög benne, mintha csak a fejünkat akarná püfölni. „...and we will fight together, it's all for one, one for all...", vicsorogja Scheepers, és már látom is égnek emelkedni a cserzett bőrpajzsot.
Valószínű, hogy felmerül eddigre az olvasóban, minek is ír ismertetőt az, aki nem szereti az adott zenét. Nos, az egyrészt-másrésztezés kedvéért: számos alkalommal megkapjuk, hogy nálunk csak 8-9-10 pontos lemezekről bírunk motyogni, nagy ritkán bekúszik egy hetes. De itt egy fontosabb szempont: ha valamiről tényleg azt gondoljuk, hogy a világon semmi extrát nem nyújt a szóban forgó anyag, akkor azt is le szeretnénk írni. A Primal Fear idei terméke – ahogy gyaníthatóan a két év múlva érkező is/se – éppen az a kategória, amely semmit nem tesz hozzá a műfajhoz, nem emelkedik ki dallamok terén, hangszeres megoldásai nélkülöznek bármilyen fantáziát, riffjei elcsépeltek, hangzása bár teljesen rendben van, de konfekció, tehát végtelenül unalmas mű. A sok műszál között jó pont a Forever című tétel viszkózt is tartalmazó darabja a vége felé, bár ezt is sikerült szétizmozni, mert kemények a srácok, na, a mélypontok pedig a Steelmelter vagy a Raged By Pain hónaljszagú kliségyűjteményei. Na meg a többi.
Még az is lehet, hogy kisebbségben vagyok a véleményemmel, és azt pedig biztosra veszem, hogy olyanok is vannak, akik szerint a Code Red kiváló alkotás lett, ugyanakkor azt azért sajnálom, hogy a megújulás legkisebb jele, de akár egy minimális fazonigazítás nélkül képes megjelentetni ugyanazt a középszert egy csapat kétévről kétévre. Ezek miatt köszönnek vissza időről időre azok a szólamok, miszerint „a rock halott".
Természetesen nem halott, tudjuk. De ha egyszer a Code Red eltűnik az onlájn katalógusokból, senkinek nem fog hiányozni.
Hozzászólások
A Primal Fear ezen lemeze meg nem tűnik vészesnek. A kritika alapján kicsit olyan, mintha valami fércmunka lenne. Értem, hogy mit szeretett volna a szerző kidomborítani, de nem hiszem, hogy feltétlenül a mindig újra törekvés visz előre. Elég egy jól eltalált dallam vagy riff, ami megmozdít benned valamit és már nem is látod annyira szürkének a világot. Az ítészek máshogy gondolkoznak az biztos, de szerintem teljesen vállalható a lemez.
Az örök kérdés (nem csak a metálban): kell-e állandóan újítani, mennyit kell, mennyit nem kell, stb., stb. ?
Ha vki meg minden új albumon halálra újít, és mindig ezt várjuk, akkor az vhol nem ugyanaz? (költői természetesen)
Nekem inkább az lenne az érdekes kérdés, és a válaszom erre igen, hogy az ilyen bandáknál lehet-e mondjuk tizensok album után is jó albumot összerakni?
Szerintem igenis lehet, lásd mondjuk új Dying Fetus.
Miért? Mert hiába "írtak már meg mindent" , a zenében kb. végtelen kombináció van, és nem kell feltétlenül újító bandáknak lenni, hogy jó albumot tegyünk le az asztalra.
Ez a rock emiatt halott, a következő mondatban meg nem halott féle elemezgetés meg talán megint felesleges, mert amíg végső soron vannak rajongók, akiknek bármilyen bandától (újító, vagy nem) szeretnek dalokat, addig nem az.
Ja és itt a beszúrt rész az mit is jelent: "A Primal Fear idei terméke – ahogy gyaníthatóan a két év múlva érkező is/se – éppen az a kategória..." Ezt nem tudtam értelmezni, vagy nem is kell? Ez csak ilyen trendi "is/se" kombó, hogy mondok is vmit meg nem is?
A műfaj ki van maxolva ez tény de azért mindig van akinek sikerül az ismert sablonokból valami frisset keverni amit szivesen hallgatok mert van benne tűz és lélek. Ilyen volt tavaly pl. a Force Majeure a H.E.A.T. -tól ami messze a legjobb lemezük meg a napokban földobott egy ilyet a felhő, hogy Care of Night - Reconnected. Na ez aztán nyomokban sem tartalmaz metált és minden hangját hallottam már valahol mégis egy jó lemez, érződik, hogy lelkesen készítették.
Nem is ugyanaz irta a kettőt.
Amit az író leírt a cikkben annak minden szava igaz és sajnos nem csak erre a zenekarra de úgy a szintér 99,5%-a áll.
Nem is tudom mikor hallottam utoljára olyan metal bandát amiben legalább egy pici egyediség volt. Nem az hogy forradalmi, csak legalább volt egy sajátos stílusuk amiről azonnal fel lehet ismerni, vagy legalább nem ugyanazokat az elcsépelt riffeket játszanák újra és újra amik már a 90-es években is unalmasak voltak.
Ma jelent meg az új Saxon dal. Az is pont ugyanez a kategória mint az itteni szerzemények.
A metal szintér mindig szeret magára úgy hivatkozni mint ha mennyire egyedi lenne meg hasonló, pedig talán az egyetlen olyan műfaj jelenleg ahol tényleg minden tök egyforma. Önismétlések önismétlések hátán.
Az idén megjelent metal lemezek közt jó ha volt talán 1 vagy 2 olyan amit miközben hallgattam nem untatott és nem járt folyton folyvást a fejemben az hogy ezt a riffet,ezt a dallamot, vagy azt a kiállást már hallottam korábban egy másik lemezen csak épp sokkal jobban. És tudom persze, ha ennyire nem tetszik akkor ne hallgassak metalt meg mittudomén, de meghallgatom mert szeretem ezt a zenei stílust. Világ életemben metalos voltam, viszont ami a műfajon belül történik már vagy 3-4 éve azzal valahogy abszolút nem tudok megbarátkozni. Jó lenne ha a zenekarok visszatérnének ahhoz az időszakhoz amikor még a zenélés számukra önkifejezés volt és dalokat írtak nem csak kiszámítható riffhalmazokat. (Azért a korai időszakban még a Primal Fear is sokkal dalközpontúbb volt mint manapság.)
Viszont, aki kedveli a Primal Fear stílusát, annak tetszeni fog, szerintem rég nem adtak már ki ilyen jó lemezt.
Nekem szubjektíven 8 pont. A bandával való ismerkedéshez kiváló lemez