A nehéz idők általában kihozzák az alkotók kreativitását. Josh Homme esetében eddig sem volt ezzel különösebb gond, de azt azért sejtettem, hogy a legutóbbi Villainshez képest ismét közelebb kerül majd régebbi önmagához az utóbbi évek traumái – válás, covid-tragédiák, rákbetegség – után. Ebből a szempontból nem jelent meglepetést, hogy az In Times New Roman... (az év lemezcíme!) a Mark Ronson producerelte legutóbbi lemez táncosabb-poposabb vonalához képest újfent a nyersebb Queens Of The Stone Age-et mutatja. Miközben viszont mondjuk a hasonlóan súlyos érzelmi háttérrel készített új Foo Fighters Dave Grohlék egyik legjobbja lett, itt azért nem beszélhetünk ilyesmiről, azzal együtt sem, hogy összességében korrektre sikerült a végeredmény.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy mindenképp egységesebb ez a lemez, mint az előző néhány volt, és ugyanígy zsigeribb, erőszakosabb is a legutóbbinál. Ha nem hangzana totál képzavarosan Josh esetében, még akár azt is mondhatnám, mintha a magánéleti válság után szilárd talajt keresett volna, és visszakanyarodott a kályhához. Elvégre még arról is megoszlanak a vélemények, mi nála a kályha, lévén a csávó már túl volt egy korszakalkotó zenekaron és egy sor überklasszikus lemezen, mire egyáltalán eljutott ehhez a csapathoz, és akkor még mindig csak huszonöt körül járt... A lényeg, hogy a Queens Of The Stone Age jó másfél évtizede nem volt ilyen arcbamászó és karcos.
Már a nyitó Obscenity is szikár, semmit sem magyarázó módon robban a hallgatóra, és ezt a megközelítést a Homme esetében törvényszerű kisebb-nagyobb elkalandozások mellett is végig tartják a lemez 47 perce alatt. A Paper Machete szikrázó powerpop/garázsrockja vagy a rejtetten funkos, porszívógitárokkal is operáló Negative Space borultabb vonulata, a pattogós What The Peephole Say vagy a lemez vége felé bedobott Emotion Sickness is jellegzetesen a '00-s évtized QOTSA-hangulatai felé mutat. Ezekkel aligha lesz elégedetlen, aki az említett érában szerette a bandát. A későbbi sikerlemezekkel érkezettekben már nem vagyok ennyire biztos, de lehetséges, hogy ők már továbbugrottak valami másra. Vagy ki tudja, végül is a Queens is régi bandának tekinthető, lehet, hogy náluk sincs már akkora jelentősége egy-egy új albumnak, mint tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt.
Ami az említett kalandozósabb vonalat illeti, a Made To Parade pomposabb, tánczenésebb áthallásai is egyértelműen működnek ebbe a kifacsart hangszerelési környezetbe ágyazva. Ugyanígy kiválóan sikerült darab – sőt, a lemez egyik legjobbja – az álomszerű melankóliával, súlyos basszushangokkal operáló, Joshra jellemző, pengeélen táncoló, de végig egyensúlyban tartott ripacskodással megkoronázott Carnavoyeur is. Utóbbiban mintha Roy Orbisont akart volna írni a saját stílusában, de amilyen furán néz ki ez leírva, olyannyira működik. Az esztrádos és a garázsos-zajos feelinget bizarr módon összekutyuló Sicily már nem ennyire erős, a záró Straight Jacket Fittinget meg alighanem a lemez magnum opuszának álmodhatta Josh, ennek megfelelően mindent bele is akart zsúfolni a garázsrocktól az esztrádos-rockoperás nagyzenekarosdin át a filmzenés-atmoszférikus fináléig, de a kilencperces időkeretben inkább fárasztó, mintsem grandiózus.
Azt azért nem hallgathatom el, hogy különösebben kiugró, emblematikus, később koncerthimnusszá váló dalt nem nagyon hallok itt. De ebben az esetben valószínűleg nem is ez volt a lényeg, hanem hogy Homme kiadja magából a felgyülemlett rengeteg salakot. A vállalkozás ebből a szempontból sikeres, összességében jó hallgatni az albumot, aki nem ismeri a hátteret, nem fog tőle mély depresszióba sem esni – mondhatjuk, hogy a legutóbbihoz képest ez egy hagyományos QOTSA-album. Az ilyesmi pedig már önmagában sem olyan rossz dolog, főleg, hogy a hangzás valami egészen briliáns.
Hozzászólások