Rob Zombie egyértelműen a '90-es évek gyermeke (vagy terméke, nevezzük bárhogy), akinek kimondottan rosszul áll, ha saját korlátait feszegeti, vagy önnön kliséiből átgondolatlanul tákolja össze aktuális produktumát. Előbbire szerencsére sok példát nem lehet mondani, utóbbira sajnos akad azért: előző, érdektelenül hosszú nevű lemeze gyötrelmesen rosszul sikerült. Lehet, ezt maga a főhős is átgondolta, így három év elmúltával már szégyenkezés nélkül lehet újra Rob Zombie-t hallgatni, mert az egyébként is szimpatikus címet viselő 2013-as horrormetal istencsapása kifogástalan lett.
Már első hallgatás után elégedetten mondtam Draveczki úrnak, hogy ez bizony nagyon jó, a véleményem azóta pedig kizárólag pozitív irányba formálódott. Mert nem kapunk itt semmi mást, csupán a rég megszokott, még a White Zombie-ból eredeztethető seggrázós indusztriál (már ha ennek a jelzőnek van itt még értelme) groove rockot, Rob Zombie sajátosan egyhangú kántálásával kísérve. Már az első két dal telitalálat, a Teenage Nosferatu Pussy vonszolósabb, kimondottan zombitántorgást (mi mást?) megzenésítő cirkuszi giccsparádé, ami tökéletesen illik hősünk mindig is felvállalt imidzséhez. Utána a Dead City Radio And The New Gods Of Supertown pörgősebb, minden ízében robzombis hangulatú szám, és ugyan akár az első szólólemezére is felférhetett volna, mégsem érzed azt, hogy poros lenne ez a zene 2013-ban (és vélhetően valami gusztustalan horrorból szőhettek a riffek közé idézeteket).
Ezután jön a lemez húzószáma, a Revelation Revolution, ami egyben idézi meg a Shotgun Messiah egykori, korát jócskán megelőző vadságát, a Ministry feszességét, és mindamellett természetesen minden ízében Rob Zombie, igazi szexi dög, amit lehetetlen megunni. Ha erre nem ugrasz fel táncolni, menthetetlenül halott vagy. A Ging Gang Gong De Do Gong De Laga Raga visszavesz a tempóból, de csak annyira, hogy kényelmes legyen a pihenő, az adrenalint azért nem zavarja messzire, alattomosan húz ez is, John 5 meg pofátlanul fölényesen, ízesen játssza ezeket az ösztönökre ható riffeket. A Rock And Roll (In A Black Hole) a lemez kakukktojásának is mondható, jó ideig úgy tűnhet, egy buta elektronikus alapon kívül nem sok minden fog történni benne, de aztán kirobban néhány riff a refrénnél (egészen pontosan kétszer). És épp ez a kontraszt teszi szerethetővé ezt is.
A többi dal részletes elemzésétől eltekintenék, ennyiből nagyjából sejthető, mire számíthatsz: ízig-vérig húzós, fogós, hangos, életteli, zsigeri, inkább rockos, mintsem elektronikus, mocskos, helyenként kimondottan vadító Rob Zombie albumra, ami nem fog cserben hagyni. Illetve egy további dalt mégis ki kell emelnem, ez ugyanis a Zombie-életműből is kilóg: a Grand Funk Railroad We're An American Bandjéből egyfajta Mötley-meets-KISS-meets-Rob Zombie jellegű partirock számot gyártottak, természetesen az eredetit alaposan korszerűsítve. Rob itt konkrétan énekelni próbál, ami azért elég furcsán hat tőle, de meg lehet szokni, és mivel hallhatóan nincs olyan kényszerképzete, hogy ő a következő Myles Kennedy, ezért nincs is semmi gond a teljesítményével. Egyébként a zenekarban is történt némi változás a legutóbbi album óta, hiszen az Ozzy mellé szegődött (és élőben a Sabbathban is kisegítő) Tommy Clufetost Marilyn Manson dobosa, Ginger Fish váltotta. Az új ember természetesen tökéletesen passzol ebbe a stílusba, noha azért nem esküdnék meg arra, hogy a lemezt ő játszotta fel. Meg ebben a zenei közegben olyan nagy szükség nem is lenne rá, valljuk be - koncerten meg látványnak megfelel.
Biztos vagyok benne, hogy Rob Zombie ezzel a lemezzel visszaszerzi megtépázott (?) nimbuszát, és mivel egyelőre nem nagyon találok tölteléket a dalok között (38 percben azért kellemetlen is lenne futottak még kategóriát elsózni...), ha a maximumot nem is, de egy erős kilencest azért megérdemel a Venomous Rat Regeneration Vendor. A CD meg előbb-utóbb természetesen a polcra kerül, mert ez megérdemli, hogy ott legyen. És akkor még egyszer a Revelation Revolution...
Hozzászólások