Shock!

Nem tudom egész pontosan, kitől és mikortól eredeztethető ez a nagy folytatás-láz, de tény, hogy mostanában kezd egy kissé terhessé (és kínossá) válni ez a jelenség. Akárhogy is, ha egy klasszikus anyag második részét valaki tisztességesen, felvállalható módon és főleg ízlésesen akarja elkészíteni, akkor mostantól valahol az új Royal Hunt album környékén kell keresni a megfejtést.

André Andersen billentyűs / zenekarvezető / atyaúristen sose kispályázott: a Royal Hunt felállása folyamatosan módosul (még most is, pedig a lemez turnéja már elindult – bár a gyors doboscsere épp nem a főnökön múlt). De a távozók helyére mindig a legjobbak közül válogat a billentyűk Malmsteenja: a markáns stílus mindig megmarad és a színvonal nemhogy nem csökken, de időnként még magasabbra helyeződik az a bizonyos léc. Például ezúttal is: nemhogy limbózásra teljesen alkalmatlan már, de akár úgy is átmehetünk alatta, hogy nyakamba ül a kedves Olvasó.

A Paradox első része még 1997-ben készült el, DC Cooper énekessel, és az akkoriban viszonylag még stabil zenekari maggal. Fontos az évszám, mert akkoriban kezdett Európában is magára találni a dallamos műfaj (Japánban persze már rég sztár volt a Royal Hunt), és mivel igen kevés szimfonikus-progos hard rock-metal anyag jelent meg akkoriban errefelé, a komoly mondanivalóval rendelkező konceptalbum pár év alatt klasszikussá érett, úgyis mint a korszak egyik kiemelkedő teljesítménye. A számokkal nem nagyon vagyok tisztában, de vélhetőleg a legsikeresebb RH album is lehet egyben, már csak azért is, mert a legtöbb Andersen-hívő számára a Paradox az etalon. Én ezzel kissé gondban vagyok, mert a Moving Target / Paradox / Fear / Mission / Eyewitness ötösfogat között nem tudok egyetlen egyet kiválasztani, mint főkedvencet, ugyanis mindegyik zseniális. De komolyan, rendszeresen újra és újra elővéve ezeket a műveket, mindig dobok egy hátast, hogy mennyire jók és mindegyik más miatt. Azt azonban André is érezhette, hogy a legutóbbi, három éve megjelent Paper Blood nem sikerült annyira erősre, mint az említett albumok, tehát valami igazán nagy dobásra készült fel.

A frenetikusan jó koncertlemez és DVD csak afféle beetetésül szolgált (és persze megbizonyosodhattunk arról, mekkorát szívtunk a 2005-ös pesti koncert elmaradásával), de még az előzmények ismeretében sem gondoltam volna, hogy ennyire király lesz a Paradox második felvonása. Persze szomorú dolog, hogy sokunk nagy kedvence, John West énekes időközben vette a kalapját, de a Royal Hunt-féle egy emberre épülő zenekarokat az ilyesmi általában nem rengeti meg. Ezúttal is minőségi cserére került sor, amely ugyanúgy lehet meglepő, mint amennyire természetes: Mark Boals ugyanis egyfelől sokéves rutinnal rendelkezik már egoista hangszevirtuózok melletti munkából, másrészt pedig hangja is tökéletesen illik az efféle, monumentális, progos, időnként szólócentrikus, de közérthetően dallamos muzsikához. Kíméletlen őszinteséggel ki kell persze a Royal Hunt esetében is mondanunk, hogy akárcsak Yngwie esetében, tulajdonképpen mindegy, ki énekel Andersen mellett; ugyanakkor Mark valamit hozzá tud tenni a zenéhez, ugyanúgy, mint John West és DC Cooper: az egyéniségét. Királyul elénekli, amit André elérakott, egyik-másik énektémát talán ő is találta ki (kizárt!), és ami nagyon fontos: nem a sztratoszférában barangol egyfolytában, mint ahogy az korábban előfordult.

Zeneileg pedig végtelenül egyszerű a képlet: ez a Paradox folytatása. Akadnak az első részből elcsent részek, ravaszul elhelyezett visszakacsintások, egy-egy ismerős téma, dallam, amelyek briliáns módon illeszkednek az egybefüggő, de kapaszkodóktól is hemzsegő dalfolyamba. Az első zseniális pillanatok a hosszúra nyúló intróban (Principles Of Paradox) találhatóak: az első rész kezdő dallamával indítunk, Boals sejtelmesen bevezeti az elkövetkező 50 percet, majd a megint nagyon szépen szóló dob után (hangzása épp félúton van a korábbi anyagok és az Eyewitness természetes ütős-soundja között) szépen lassan belép az összes többi hangszer, természetesen André billentyűivel a fő helyen. Tényleg hatalmas! A First Rock már egy hamisítatlan RH-alapvetés és ezen a mezsgyén haladunk is tovább: szépen megszólaló riffek és ízes szólók Marcus Jiddelltől; hihetetlenül fogós, letagadhatatlanul andersenes dallamok és egyáltalán, semmi-senki máshoz nem hasonlítható, különleges atmoszférájú muzsika – nevezzük prog szimfonikus hard rocknak. A lemez felépítése tökéletes: a közepe felé megérkeznek a vendégek, Ian Parry és Dougie White (High Noon At The Battlefield), sőt, női éneket is hallhatunk a Tears Of The Sunban; a Chaos AC pedig –címéhez és zárónóta-szerepéhez híven– fináléjellegű (ismét megjelenik a többi karakter), de nem feltétlenül happy endet előrevetítő befejezést vetít elénk. Zeneileg mindenesetre katartikusra és persze kicsit rockoperásan hatásvadászra sikerült, de hát egy konceptlemez miképp is végződhetne máshogy 2008-ban?

Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a koncertprogram, elvégre az igazi az lenne, ha a két rész egyszerre hangzana el. Persze nem valószínű, hogy a sima turnén nem is lesz ilyesmi, de remélem, valami speciális bulin elnyomják majd egyszerre és ez kiadásra kerül majd DVD-n. Az A38-on mindenesetre ott a helyünk Pünkösdhétfőn (feltéve, hogy nem marad el ismét a buli), de akárhogy alakuljon is az év, nálam ez az anyag tuti benne lesz a top 5-ben idén!