Ha valaki, hát akkor Sammy Hagar tényleg megteheti, hogy szarik a világra: negyven évnyi, a mai napig virágzó zenei karrier áll mögötte, 66 esztendősen hangja még mindig csúcsformában van, sikeres üzletember (magyarán jól forgatta azt a pénzt, amit el is kokózhatott volna), sőt, még az ufók is elrabolták egyszer (Pataky Attilával szemben neki még akár el is hiszi az ember, elvégre Sammy mégiscsak közelebb él Roswellhez). Amikor tehát új szólólemezt ad ki, akkor ugyanúgy szarhat mindenre, és még azt is megteheti, hogy simán csak összetrombitál pár havert, elzajonganak kicsit pár saját témával és feldolgozással, majd az egészet felveszik és kiadják.
Sammynek tényleg semmit sem kell már bizonyítania: ahogy felcsendül a hangja, azonnal tudjuk, hogy amit hallunk, az műfaji skatulyától függően tökös és őszinte. Máskülönben hogy is nyithatná a lemezt egy csont country-blues téma, amely lényegében minden rockhangszert nélkülöz? Ráadásul ez a két és fél perces, a blues veterán Taj Mahal vendégeskedésével készült szösszenet egy Hagar szerzemény – és ahogy sejthető, minden rockmentessége ellenére baromi jól elcsípi az indítást.
A folytatás már döngölősebb: a Not Going Down egy blues rock málházás, ahol már a műfaji jellegzetességeknek megfelelően fekete vokalista hölgyek is szerepet kapnak, és ők a Personal Jesus Hagar-féle verziójában is meghatározóak. Lehet azon vitatkozni, mennyire jó ötlet a Depeche Mode klasszikusának efféle újraértelmezése, főleg Johnny Cash után, de a lényeg mindenképpen az, hogy baromi jól működik ez is – akár egy teljes lemeznyit vagy koncertnyit is simán elhallgatnék hasonló feldolgozásokból. Ami a fennmaradó időt illeti, nyilván nem nevezhető minden dal telitalálatnak, Sammy már rég megalkotta a maga klasszikusait, de az általános jókedv, és a pont eltalált 41 perces játékidő miatt pozitív szájízzel hallgathatjuk meg a lemezt századszorra is. Tényleg örömzene-érzete van az egésznek, és épp emiatt lenne az igazi Sammy legendás klubjában, a Cabo Wabóban, a frontember saját tequiláját szürcsölgetve élőben élvezni az egészet. De amíg erre nem kerülhet sor, mindenképpen jó, ha kéznél van ez a zeneanyag.
Az ős-Hagar fanoktól persze kapott némi kritikát a lemez, és igaz, ami igaz, kicsit nekem is megfeküdte a gyomromat az übernyálas Margaritaville című 1977-es Jimmy Buffet sláger, de hozzáteszem, Cabo San Lucasban ezt is megkedveltetné velem a klíma (és persze ne feledjük, hogy Sammytől már szólókarrierje elején sem volt idegen ez a stílus). Mindazonáltal talán nem szerencsés (Nancy Wilson vendégszereplése ide vagy oda), hogy pont ezután egy hasonló szellemben fogant saját dal, az All We Need Is An Island következik. De legalább a lezárás megint erős: a Going Down című tételen hallatszik a jam-jelleg, és itt az amúgy több számban is hallható Neal Schon is végre alaposan elengedheti magát. Élőben és dupla ilyen hosszan még állatabb lenne.
Nem mondom, hogy a Sammy Hagar & Friends gondolkodás nélkül odahelyezhető mondjuk Tom Keifer szólólemeze mellé, de Vince Neil hasonlóan felszabadult (és általam nagyon kedvelt) Tattoos & Tequila anyagával nyugodtan párhuzamba állítható: nagyon amerikai, nagyon laza, és valljuk be, mindannyian szívesen odaülnénk a medence szélére egy koktéllal, miközben ilyen zene üvölt. A valóságban pedig nyugodtan lehet a fentiek apropóján „Sammy Hagar összes"-hetet tartani.
Hozzászólások