Egy múltkori hírünk alatt érdekes vita bontakozott ki arról, vajon illúzióromboló-e, amit manapság csinál Phil Anselmo, vagy épp ellenkezőleg, pont az lenne lehangoló, ha nem ezt művelné a számtalan extrémzenei miniprojekttel. Én valahol félúton állok a kérdésben. Nem szeretném, ha a szétaprózódás és a sok kiadvány miatt Phil előbb-utóbb rálépne a maxcavalerai útra (sajnos voltak már jelei ennek is), annál ugyanakkor mindenképpen kreatívabb, amiben utazik, mintha összeállna Rexszel, és mondjuk Cowboys Are Back néven hakniturnézna a '90-es évek dalaival. Ezt még akkor is a javára írom, ha nem minden friss kiadványát hallgatom rojtosra.
A Scour ebből a szempontból mondjuk pont kivétel, ez a black metalos vonalú szörnyszülött ugyanis – ezt most, a második EP után szerintem most már nagy biztonsággal kijelenthetem – Anselmo egyik legjobb projektje, amibe csak belefogott a Pantera óta. Már az első minialbumuk is tetszett, a Redre azonban még inkább beérett a termés: teljesen letisztult koncepciójú, kíméletlenül durva és sötét, ám kimondottan dalcentrikus anyagot készített az énekes és csapata, amit egyszerűen jó újra és újra elindítani. A stílus nem változott a kezdéshez képest, a mostani dalok azonban gyakorlatilag mind kiugróan jól sikerültek. Anselmo és haverjai nem bonyolították túl a dolgokat: mindössze hat számot kapunk szűk 16 percben, azok viszont mind ütnek.
Mivel a black metal a közönség egy jól behatárolható része miatt kényes műfaj, sietve megjegyzem ismét: senki se arra gondoljon, hogy a Red 1993-as norvég necro-hangzással nyomatott dalokból áll, ahol a pontatlanság erény, a kásás megszólalás pedig alapkövetelmény. Ez már itt valami olyan sokadik generációs cucc, amelyben benne rejlik az utóbbi évtizedek minden tapasztalata, itt-ott death metalos, extrémmetalos irányokba is kanyarognak a dolgok – a fedélzeten a Cattle Decapitation és a Pig Destroyer tagjaival nem is csoda mindez –, a hangzás pedig kimondottan bivaly, tömény és letisztult. A muzsika kompromisszum-mentességével, jelentőségteljes atmoszférájával pedig nem lehet vitába szállni. A Red, a Piles, a Bleak, a Barricade és a Shank egyaránt topra tett dalok, amelyek pár hallgatás után még minden elvetemültségük dacára is beülnek a fülbe, sőt, még a Sentenced nyomasztó átvezetése is telitalálat. Anselmo pedig szó szerint millió hangon szólal meg a negyed óra alatt.
Igazság szerint már az előző EP-t is alulpontoztam eggyel, mert hosszabb távon elég sokat hallgattam utána, szóval most nem követem el ezt a hibát. A Scour nyilván sosem fog felnőni a Pantera, de még a Down vagy a Superjoint Ritual szintjére sem, viszont ebben a projektben tényleg van patron. Rövid, de remek hallgatnivaló ez az anyag, ajánlom mindenkinek.
Hozzászólások
Nem is merek semi Pantera szeru dolgot elvarni tole de a Down elso harom lemezet illetve ket Superjoint Ritual cuccot se tudta überelni. A szololemezetol sokat vartam el, de az effektiv hallgathatatlan . A Superjoint se talal az elso ket lemezzel. A Down nal meg szinten a harmadik es negyedik resz varat magara. Ez a Scour cucc meg lehet celt szolgal, de mondom sehol semi komoly. Es ezt sok cuccot a Down on kivul mind a Houscore records, sajat kiadojanal hozza ki. Igy lenyegeben senki se szol ra, hogy: Phil, nezd a cucc ugy fos ahogy van....
A dobosváltás mindenesetre jót tett a csapatnak, a gyors részek jobban megdörrenek így, a blastbeatek magasabb bpm-mel nagyobbat ütnek, mint az első EP-n. Ami nekem érdekes volt, az a Cattle Decap basszer Derek Engemann gitárosi munkája, aki az első EP zenei részéért felelt a netes infók szerint. Itt nem tudom, milyen arányban oszlottak meg a dalírási folyamatok, de markáns különbséget nem érzékelek. Nekem simán 9 pont. Ugyanazt bőven hozza, mint az első EP. Most már kíváncsian várom az első nagylemezt.