Shock!

Phil Anselmo valahogy nagyon elvadult korszakát éli az utóbbi években, amire nemcsak a pár évvel ezelőtti, tényleg mindenféle kompromisszumtól mentes Walk Through Exits Only szólólemez utal, hanem a Superjoint Ritual feltámasztása, illetve ez a friss projekt is. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a Pantera volt frontembere elméletileg még egy Metraton Nganga nevű death metalos csapatot is összehozott, egyértelmű: Anselmo lendülete, éhsége azzal együtt sem csökken, hogy idén már 48 éves, és ő bizony – sokakkal ellentétben – az évek múltával sem higgadt le. (Azt most inkább hagyjuk, hogy ez az örökifjúság néha totálisan felesleges, védhetetlenül ostoba megnyilvánulásokban is lecsapódik nála, cikkezett róla mindenki eleget év elején...)

A Scourben Phil mellett John Jarvis basszer (Pig Destroyer, Agoraphobic Nosebleed), Derek Engelmann gitáros (Cattle Decapitation), Chase Fraser gitáros (Decrepit Birth) és Jesse Schobel dobos (Strong Intention, Cast The Stone) zenél, a játék neve pedig black metal. Aki csak egy kicsit is ismeri Anselmo előtörténetét, pontosan tudja, hogy az énekes mindig is imádta ezt a vonalat, az évek során meg is fordult pár efféle formációban – néhol hozzá hasonlóan legendás underground arcokkal közösen –, a jelek szerint azonban a Scour lesz az a csapata a stílusban, amely akár hosszabb távon is életképesnek bizonyulhat. Ez az ötszámos EP mindenesetre abszolút biztatónak tűnik.

Amikor azt mondom, black metal, azt értsd szó szerint, bár mint ahogy napjainkban már szinte semmit sem lehet besorolni csak egyetlen vegytiszta kategóriába, úgy természetesen a Scour sem az 1981-es venomi vagy az 1993-as norvég értelmezésben tolja a műfajt. Viszont a sikálós riffelés, az atmoszféra és a számomra elsőként meglepő, de itt-ott a muzsika elválaszthatatlan részét jelentő, szimfo-ízű díszítések is egyértelműen blackesek. Még akkor is, ha ezt a képet deathes, netán modernebb extrém elemek is árnyalják, a bivaly, vastag hangzás pedig mindenképpen az utóbbi kapcsolatot erősíti. Ráadásul Anselmo ebben a zenei környezetben képes volt arra, ami az ő korában már keveseknek megy: új hangszíneken is hallhatjuk őt énekelni. Philről persze eddig is tudtuk, hogy roppant sokoldalú fickó, aki tényleg ezer különböző módon tud ordítani-bömbölni, itt azonban néhol olyan károgásokat, hörgéseket is elereszt, amilyenhez foghatókat eddig még nem mutatott magából a széles közönségnek. Hát mi ez, ha nem kuriózum?

Bevallom, előzetesen akadt bennem némi aggodalom azt illetően, hogy majd a Scour is olyan lesz, mint a The Illegals, de szerencsére nem olyan lett. Félreértés ne essék, nagyra értékelem Anselmo szólóprojektjének egyediségét, kiszámíthatatlanságát, azt, hogy Phil tényleg magasról leszart vele minden szabályt, hallgatni viszont ettől még nem nagyon van kedvem azt a szinte emészthetetlenül tüskés és durva, fogódzókban szegény lemezt. (A Superjoint Rituallal is mindig ez volt egyébként a bajom: amikor szólt, tetszett, de soha semmilyen nyomot nem hagyott bennem maga után.) Nos, az itt sorakozó öt szám alapján ez a csapat határozottan karakteresebb dalokkal operál, amelyek közül szerintem egyértelműen a nyitó Dispatched és a záró Tear Gas a legerősebbek. Ezek főmotívumai akár már két-három hallgatás után is rögzülnek, ami a muzsika durvaságát tekintve egyrészt nagy szó, másrészt valljuk be, cseppet sem hátrány.

Világot persze így sem vált a Scour, még csak olyan igazán nagyon kiemelkedőnek sem nevezném, viszont ostobaság lenne vitatni, hogy van ráció abban, amit csinálnak. Így aztán érdemes rászánni röpke negyedórát erre az EP-re, és nem egyedül Anselmo miatt. Kíváncsian várom az első teljes nagylemezt.