Shock!

Papíron igen jól hangzott az, hogy egy zenekarban az ex-helloweenes Roland Grapow, a Blind Guardian ütőse, Thomen Stauch és a Tad Morose ex-énekese, Urban breed egyesítette erőit, de sajnos később a Serious Black mind lemezen, mind élőben csalódást okozott számomra. Pont az nem volt meg ugyanis első korongjukban, az As Daylight Breaksben, amiért a leginkább vártam: a tipikusan breedes, sötét és karcos, de azonnal fülbe ragadó énektémák. Mivel azonban az immár főbandaként adott második pesti fellépésen sokkalta összeszedettebbek voltak, mint anno a Gamma Ray előtt, illetve a teljes egészében előadott kettes lemez témái is tök jól működtek a bulin, tettem egy próbát otthon is a Mirrorworldre keresztelt második koronggal.

Már elsőre lejött, hogy sikerült vele igencsak nagyot előrelépni, ez a lemez ugyanis minden szempontból köröket ver a debütre. A Breaking The Surface intrója után berobbanó As Long As I'm Alive pontosan úgy indul, ahogy az első lemeznek is kellett volna: olyasfajta misztikus darab ez, ami tökéletesen fekszik breed jellegzetes torkának, a fickó pedig olyan énekdallamokat kanyarít benne, hogy látatlanban akár azt is hajlandó lennék elhinni, hogy ez bizony a Tad Morose, csak beszállt hozzájuk egy billentyűs. Persze az első anyag esetében is elmondható volt, hogy akad rajta két-három kifejezetten erős dal, a Mirrorworld azonban nem lövi el a puskaport ennyivel.

Persze most sem ússzuk meg töltelékek nélkül, de ezúttal mindösszesen pár ilyen került a kifejezetten erős szerzemények közé, míg legutóbb az arány éppen fordított volt. A mostani mélypont egyértelműen a billentyűs Jan Vacik által énekelt Dying Hearts. A fickótól élőben hidegrázást kapok, és bár lemezen közel sem olyan tragikus, mint koncerteken, hangja azonban még jóindulattal is csak jellegtelennek és középszerűnek mondható, így számomra felfoghatatlan, mi értelme van a mikrofon közelébe engedni, amikor egy akkora hang van a bandában, mint Urban breed.

A lemezről amúgy összességében elmondató, hogy a tempósabb dolgok viszik rajta a prímet, mint a sötét Castor Skies vagy a záró The Unborn Never Die. A You're Not Alone akkor Helloween-feelinget áraszt, hogy bele sem merek gondolni, milyen lett volna, ha Grapow még mindig a bandában penget. Ennek ellenére nem zavaró a dolog, breed ugyanis ezt is remekül énekli. A címadó slágeres megközelítése is jól áll nekik, a Heartbroken Soul című ballada ellenben totál felejthető. Amellett, hogy a dalokat egyértelműen az énekdallamokra hegyezték ki, a két gitáros, Bob Katsionis és Dominik Sebastian is villant párat, de az ezernyi helyen bizonyított dobosra, Alex Holzwarthra is érdemes odafigyelni, annak ellenére, hogy meglehetősen steril, dobgépes hangzást sikerült összehozni neki.

A mindösszesen 36 perces, kilenc tételt felvonultató korongnak hozzáférhető egy öt bónusszal kiegészített verziója is, ezek a tételek azonban mind meglehetősen szürkék, így leginkább csak hosszúra és unalmasra nyújtják a Mirrorworldöt. Az alapverzió bő fél órája azonban határozottan pozitív csalódást okozott.