Hosszasan lehetne vitázni azon, mennyi értelme van az olyan típusú lemezeknek, mint a Beyond The Fade. Miről is van szó? Adott egy kultikus hang a dallamos zenék hőskorából, akinek a Frontiers gyakorlatilag száz százalékban a segge alá tolt egy albumnyi dalt, amelyek ráadásul szemérmetlenül a hallgatók nosztalgiájára építenek, majd elhangzott egy sor nagyívű nyilatkozat arról, milyen hatalmas csoda készült, aztán hadd szóljon. Úgymond művészi szempontokról nyilvánvalóan nem is lehet szó ilyen esetekben, viszont korántsem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
A Danger Danger eredeti frontembere, Ted Poley új albuma esetében sem beszélhetünk vállalhatatlan tragédiáról. Persze némi aggodalomra adott okot, hogy a lemez oroszlánrészét a Frontiers házi dalszerző-producere, Alessandro Del Vecchio jegyzi szerzőként, aki az elmúlt években ehhez hasonló stúdióprojektek egész soránál bábáskodott. Nála alighanem hegyekben állnak a merevlemezeken a gyakorlatilag kiadásra kész melodikus hard rock/AOR-témák, amelyeket csak fel kell énekeltetni az adott albumhoz kiszemelt delikvenssel, és máris kész a mű. Ugyanakkor mint ez az anyag is mutatja, Del Vecchio is képes magát odatenni, ha éppen tényleg szívügye a projekt, márpedig itt erről lehetett szó: kidolgozottabb, érdekesebb, kerekebb dalokat rejt a Beyond The Fade, mint az általa írt lemezek többsége. Egyébként pedig tényleg igazi nápolyi produkcióról van szó, hiszen Del Vecchio dobolt és billentyűzött, mellette pedig ismeretlen olasz zenészek kísérik a főhőst: a gitárokért Mario Percudani, a basszusért pedig Anna Portalupi felelt.
Maga a zene, mint mondtam, elég szemérmetlenül épít a Danger Danger-rajongók nosztalgiájára, de mindezt szerethetően teszi. Ezt azért merem száz százalékos biztonsággal kijelenteni, mert én magam is az vagyok, és hiába álltam direkt szkeptikusan a lemezhez, egyből működni kezdett. Alessandro oda vitte vissza Tedet, ahonnan az énekes annak idején elstartolt: a kiindulási alapot teljesen egyértelműen az első két Danger Danger-album sajátosan melankolikus, itt-ott az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó világa jelentette. Ugyanakkor jó pont, hogy nem akarták ismét újrateremteni 1989-et, ami úgyis lehetetlen lenne, és valahogy a nyílt nosztalgiázás (Let's Start Something, Everything We Are, We Are Young és társaik) is korszerűbb keretek között folyik, itt-ott modernebb hangszerelési megoldások vegyülnek a hagyományőrző dallamvilágba, sőt, akad tokkal-vonóval 21. századi rádiós ízekkel kacérkodó darab is (Stars). Az előzetes interjúkban emlegetett nyolcvan vokálsáv mondjuk nem hallatszik, de amúgy egész korrekt módon szól az album, ráadásul Percudani is tök jókat szólózik a dalokban. De hát ugye mivel a mintalemezeken annak idején Andy Timmons gitározott, itt eleve nem nagyon lehet valami kontárral kiállni...
És hogy akkor mit adott Ted Poley ehhez a lemezhez? Azt a kissé nyafogós orgánumot, amiről megismerszik. Valahol persze ironikus, hogy még a vastag vokálszőnyeggel megtámogatva is pont ő a leggyengébb láncszem ebben az egész vegyületben: Poley technikailag persze régen sem volt egy nagy énekes, mára azonban az a kevés is megkopott, elszürkült, bizonytalanabban hat, amivel régen rendelkezett. De a feeling utánozhatatlan, tehát ha valaha is szeretted ezt a hangot, benned is biztosan kellemes emlékeket ébreszt majd. (Az Issával közös The Perfect Crime duett viszont tök felesleges volt.)
Szóval összességében jól el lehet hallgatni ezt a lemezt, ha szereted a régi Danger Dangert, így a készítők célja teljesült: az ember könnyen bekajálja a produkció, és ugyan függőséget nem okoz, azért simán elszólogat, és dúdolgatod is Teddel a refréneket. De ezzel együtt sem hallgathatom el, hogy így is elég markáns a különbség a The Defiants albuma meg a Beyond The Fade között: Poley lemeze olyan, mintha Danger Danger lenne, Bruno Ravelék anyaga viszont ténylegesen az, még ha más néven is fut. Lehet, hogy ha nem ennyire egymásra tolva jelenik meg a két album, akkor nem vontam volna le fél pontot Tedtől.
Hozzászólások