Shock!

2004 őszén, a doom-rock Nyctanthous romjain „alakult" meg a norvég The Fall of Every Season. Vagyis, hogy pontosabban fejezzem ki magam, ekkor határozta el Marius Strand, hogy magasabb szintre emeli munkásságát, így megalkotta egyszemélyes formációját, melynek bemutatkozó albuma képezi jelen cikk tárgyát.

Marius szikrányi kompromisszumra sem hajlandó, így vendégek és közreműködők nélkül, a szó szoros értelmében egymaga rögzítette a From Belowt, melyen a gitárt, basszust, zongorát és még a dobot is ő játszotta fel, meg persze a vokálokért is egymaga felel. Ha mindez nem lenne elég, a felvételek a saját stúdiójában zajlottak és még a keverést is ő maga végezte.

Öt nóta található a lemezen, uszkve ötven percben, ebből következik, hogy nem egy könnyű hallgatnivaló. Legtöbbször az Opeth ugrott be úgy zeneileg, mint ahogy az énekdallamok terén is, és még a hörgés is eléggé emlékeztet Mikael Akerfeldtre. Mindazonáltal a klasszikus doom vonulat is elég hangsúlyos, lásd például Solitude Aeturnus a hosszú, elnyújtott, síró-rívó gitártémáknál.

Szeretem az ilyesfajta muzsikát, viszont elengedhetetlenül szükségesnek tartok hozzá egy kiváló énekhangot, ami Mariusnál sajnos hibádzik; dallamos éneke harmatgyenge és erőtlen ugyanis, ráadásul iszonyú hamis is helyenként.
Maga a lemez rögtön egy tizenkét perces nótával indít, utána pedig egy rövidebb témát ismételten egy negyedórás szerzemény követ. A rövidebb dalok akusztikus, szomorkás átvezetők, a hosszabbak pedig a hörgést és a dallamos témákat váltogató, ugyan klisékből építkező, ám mégis egész kellemes szerzemények.

A kezdő From Beyond elég fincsi klasszik doom nóta lenne, sok hörgéssel és egy ezerszer hallott, ám okés alaptémával, de a helyenként beúszó dallamos próbálkozások lelohasztják kissé a lelkesedésemet. A hét perc környékén hallható akusztikus rész is jó, csak itt ugyebár hatványozottan ütköznek ki a hiányosságok. A kettes Sisyphen aztán rövid, bánatos, akusztikus prüntyögés, szép is, jó is, csak nagyon Opeth, meg ugye az a fránya ének már megint.

A soron következő The Triumphant Beast klasszikus funeral doom téma, az 1 cin/perces fajtából, borzalmas énekkel. Elég nyomasztó nóta, ha nem lenne az a riff úgy három percnél, biztos belefulladnék. Az Escape of the Dove megint akusztikus átkötés, a záró Her Withering Petals meg az első nóta, amit Marius összehozott a „megalakulás" után, s mely állítólag futótűzként terjesztette nevét az interneten; én viszont ezt is eléggé átlagosnak érzem. Ráadásul címéről mindig – a lemez hangulatához egyáltalán nem illően – a Ford Fairlane kalandjai című film klasszikus sorai jutnak eszembe, miszerint Zuzu Petals-szal társalogni olyan volt, mint...

Maga a muzsika – elsősorban Marius Strand gyenge dallamai, illetve a helyenként elég lapos témák miatt – teljesen átlagos, így egy ötösnél semmiképpen sem érne többet, muszáj vagyok azonban plusz egy pontot adni a gyönyörű bookletért, mely tényleg ízléses és szemet gyönyörködtető.