Shock!

Nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is heves fejcsóválásba kezdene, ha hirtelen egy nagy egyenlőség jelet húznék Neal Morse és a nagybetűs ZENE közé, hiszen azt még talán a muzsika iránt legkevésbé fogékony emberkék is elsőre leveszik, hogy a faszinak még a legapróbb porcikái is hangjegyekből állnak. A munkásságát ismerők pedig jól tudják, hogy zenébe vetett hite megkérdőjelezhetetlen, szinte minden gondolata az önmegvalósítás és a komponálás körül forog. Odakötözheted egy oszlophoz, betömheted a száját, eretnekként égetheted meg egy máglyán, úgy tűnik, mindez egy cseppet sem számít. Morse még a visszafordíthatatlan helyzetekben is alighanem következő lemezének felvételein vagy folyamatban lévő turnéjának programján gondolkodik, és töredelmesen vallja, hogy különleges muzsikája kortalan és elpusztíthatatlan. Én pedig egyszerűen képtelen vagyok nem elfogult lenni vele kapcsolatban, hiszen a Spock's Beard bemutatkozása óta követem minden apró megmozdulását, és nyugodtan kijelenthetem: mélypontokról nála egész egyszerűen lehetetlenség beszélni.

Pedig „normális" esetben ennyi muzsikától az emberek nagy része általában már kiütéseket szokott kapni, főleg, ha mindez egyetlen személyhez kapcsolódik, s jelen esetben ráadásul még dupla albumról is beszélünk, amelynek előfutára csupán egy esztendővel ezelőtt látott napvilágot. A kiválóan sikerült The Grand Experimentet is ugyanez a gárda készítette el: a levakarhatatlan ritmusszekció Mike Portnoyjal és Randy George-dzsal a „háttérben" atombiztos alapokkal támogatja főhősünket most is, és az újdonsült hathúros generáció egyik rendkívül tehetséges sarja, Eric Gillette gitáros is évek óta kitartóan penget/vokálozik az egyre inkább összekovácsolódott csapatban. Emellett itt van még Bill Hubauer is, ha Nealt ki kell segíteni a billentyűkön és a háttérvokálozásban. Újdonság egyébként, hogy a két utóbbi úriember ezúttal jócskán kiveszi a részét a szóló énektémákból is, ami szintén csak azt bizonyítja, hogy a végeredmény igazi, alázatos zenekari munkának köszönhető.

Mike Portnoy túllelkesült nyilatkozatai után – miszerint a The Similitude Of A Dream karrierje legjobban sikerült fejezete – az ember akaratlanul is fenntartásokkal és előítéletekkel ül neki meghallgatni a friss mesterművet, bár szerintem rajtam kívül sokan vannak még úgy Mike elszólásaival, hogy ezek nála inkább csak a pillanatnyi lelkesedés egyenes következményei (amelyek egy üzletember promóciós dumái is egyben). Különben is, hogy lehetne egy ilyen kijelentést komolyan venni egy olyan embertől, aki – többek között – feldobolt már mondjuk egy Scenes From A Memoryt is? Egyébként tényleg félelmetes belegondolni, hogy amennyiben ideszámítjuk a Transatlanticot és a Flying Colorst is, a dobos már több lemezen szerepelt együtt Neallel, mint John Petrucciékkal összesen, s lényegében az is kiderült már, hogy a különböző zenekarokban való szereplése és a változatosság abszolút az előnyére vált hosszútávon.

Így, év vége felé kénytelenek vagyunk múltidőben beszélni egy szintén ebben az évben megjelent Morse-kiadványról is, amely ugyancsak főhősünk elképesztő termékenységét bizonyítja, s amelynek kapcsán azért akadtak némi fenntartásaim is, (illetve inkább csak nem igazán én voltam a célközönség...). A To God Be The Glory című szólóanyag még valamikor az év elején jelent meg, és lényegében a hitben és Istenben megvilágosodott Neal Morse-ról szólt, aki az itt hallható dalokban elmesélhette az Úrral kapcsolatos, bensőséges gondolatait. Alapesetben soha nem voltam vevő az ilyesmire, és az itt hallható hallelujázás sem térített ki önmagamból, azonban a lemez zenei anyagáról egy rossz szót sem tudnék mondani. A címadó nóta egyenesen fantasztikusan sikerült, s miközben hallgattam, titkon abban reménykedtem, hogy a következő The Neal Morse Band-anyag már talán nem csak a „Lord" dicsőítéséről és a szájbarágós vallási meggyőződésekről szól majd. Nos, reményeim némileg be is igazolódtak: bár az új lemez alapgondolata is szorosan kapcsolódik a valláshoz, hiszen az angol irodalom egyik remekműve a központi téma: John Bunyan A zarándok útja című könyve adta ezúttal az inspirációt, amely pontosan 338 évvel ezelőtt jelent meg, s mivel a történetnek csupán egy bizonyos fejezete került most terítékre, a konceptalbum valószínűleg nem az utolsó lesz a sorban.

A hivatalos megjelenés előtt persze Portnoyék sem feledkeztek el a szokásos teaser videókról, amelyeket csakis a legritkább esetekben szoktam „lelőni" bármilyen előadó esetében. A sztorizós klipektől amúgy is mindig félek, hiszen nagy részüknek általában illúzióromboló hatása van, függetlenül attól, hogy már meghallgattad-e a lemezt, illetve láttad-e a csapatot élőben vagy sem. Ritka az, amikor a vizuális élmény tökéletesen összecseng a szubjektív audio-élménnyel, és kevés zenekarnak/rendezőnek sikerül úgy összehangolnia a zenei és képi mondanivalót, hogy ne legyen a hallgatóban semmi hiányérzet. Kivételek persze akadnak szép számmal, de például az innen elsőnek kiemelt City Of Destruction klipje abszolút nem ebbe a kategóriába tartozik. Legjobb lenne az egészet elfelejteni, vagy inkább egy elkallódott Monty Python-jelenetként tekinteni rá (a húsz évvel fiatalabb John Cleese-el a főszerepben, ugye...), hiszen önmagában véve a kitörölhetetlen dallamokkal felvértezett nótával semmi baj nincs.

Mint ahogy nagyjából a monstre lemezen hallható többi szerzeménnyel sem. Azért csak nagyjából, mert ugyan rengeteg a kiemelkedő momentum, a konceptuális jellegből adódóan mégis akad néhány izgalommentes pillanat is az albumon. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen ez szinte velejárója egy ilyen nagylélegzetű vállalkozásnak. Itt vannak most is a parádés hangszeres betétek (The Slough, Slave To Your Mind, The Battle), a félelmetesen kidolgozott vokálok (Draw The Line, City Of Destruction), a felemelő, pozitív gondolatok (The Way Of A Fool, Shortcut To Salvation, Freedom Song), az örökzöld dallamok (Makes No Sense, So Far Gone, The Man In The Iron Cage) és persze azok a védjegyszerű visszatérő motívumok is (Overture, Back To The City, Confrontation), amelyek nélkül nem is nagyon létezhet Neal Morse-lemez. Nekem kicsit most soknak tűnik a korábban is rengetegszer alkalmazott, újrahasznosított motívum, ami miatt kénytelen is voltam levonni fél pontot.

Neal Morse lassan tényleg olyan lesz már, mint Stephen King az írásban: ha kihúzza az íróasztala fiókját, kiesik belőle egy regény (esetünkben lemez – pontosabban: kettő lemez), amely akár még a Pink Floyd Falával is egy lapon említhető (állítja ugye a végeredményt vigyorogva fülelő Mike Portnoy). Szerintem utóbbi mesterműnek csak a jelentősége nagyobb, hiszen zenei szempontokból Morse bármelyik albuma lazán megüti ugyanazt a színvonalat. A The Similitude Of A Dreamet viszont most úgy nagyjából a középtájra helyezném el Neal (és Portnoy) életművében, de ez persze nem azt jelenti, hogy a lemez rossz, sőt, ez a lemez MÁR MEGINT kurvajó... Csak talán most egy picivel több a musicales, helykitöltő és kevésbé fogós téma. De még mielőtt bárkit is befolyásolnék: elő a kiporolt imaszőnyeggel, mert leborulás van a Mester előtt.