Shock!

Ha valakinek mondanak még valamit azok a nevek, hogy Terry Brown és Hugh Syme, akkor talán már nem is szükséges megemlíteni azon kanadai zenekar nevét, akiknek munkássága szorosan kapcsolódik e két úriemberhez. A kevésbé tájékozottaknak, illetve a Geddy Lee hangszínétől fejvesztve-sikoltozva menekülőknek azért áruljuk el, hogy a Rushról van szó, akiknek pályafutása részben Brown produceri munkájának és Syme nem kevésbé feledhetetlen dizájnjainak köszönhetően is tart ott, ahol. Az 1992-ben, Detroitban alapított Tilest az utóbbi időkben szintén a szárnyai alá vette a két legendás fószer, és persze azt se illik elfelejteni, hogy a kezdő lökést és támogatást az akkor még lelkes Gene Simmonstól kapták meg a michigani srácok.

A huszonnégy éves csapat soha nem kapkodta el a lemezkészítést. A Pretending 2 Runra is „csupán" nyolc esztendőt kellett várni, ami pontosan kétszer annyi, mint ameddig inaktív volt a zenekar a kétezres évek közepén. A négy évig tartó csendet akkor a 2008-as Fly Paperrel törték meg, annak idején, amelyen még Alex Lifeson is tiszteletét tette egy vendégeskedés erejéig, és akkor itt avassunk is be minden frissen érkezett olvasót, hogy igen: a srácok megtévesztően Rush-közeli muzsikában utaznak. A hangszerelés, a kifejtős dalszerkezetek, sőt, a többnyire középtartományban éneklő Paul Rarick hangszíne is közel áll Geddy Lee orgánumához, bár azért nem nevezném annyira karakteresnek, elsőre felismerhetőnek. A kiemelkedő technikai tudásról és tekintélyes tehetségről árulkodó szerzemények azonban soha nem érték el azt a befogadhatósági szintet, amit a Rush mindig is képviselt. A Tiles muzsikájába valósággal bele kell temetkezni, és iszonyatosan sok idő, türelem és újrahallgatás kell ahhoz, hogy az értékei teljes pompájukban kibontakozzanak.

Persze ezt nem panaszként írom, mert kifejezettem szeretem magam beleásni az ilyen jellegű zenékbe, amelyek egy izgalmas könyvhöz vagy akár egy jól összerakott filmsorozathoz hasonló élményt nyújtanak, ahol az ember egy idő elteltével már minden karakterrel és szereplővel eggyé válik, megtapasztalja erényeit és rossz tulajdonságait egyaránt. Amikor egyre erősebb késztetést érzel arra, hogy tovább olvasd a következő fejezetet, vagy tűkön ülve várod a legközelebbi részt, akkor bizony nincs baj. A Tiles is valahogy így működik, bár általában mindig ott motoszkál az érzés, hogy valahol öncélú és önző muzsika, amit játszanak. Én azonban mégis inkább „csak" örömzenének nevezném, amikor egy művész elvárások nélkül megvalósítj magát. A fő dalszerzőről, a gitáros-billentyűs-mindenes Chris Herinről sem mondható el, hogy túlságosan is előtérbe tolná magát, sőt, érzésem szerint szinte mindegyik dalban a ritmusszekció briliáns játékán van a hangsúly. Komolyan, már csak Mark Evans ütős és Jeff Whittle „mélynyomókezelő" játéka alapján is érdemes esélyt adni nekik.

Az anyagon hallható számtalan illusztris vendégzenész névsora szintén önmagáért beszél. Csak hogy a leghíresebbeket említsem: Ian Anderson, Mike Portnoy, Adam Holzman, Mike Stern, Kim Mitchell... És ha nem is olyan könnyen emészthető a zene, mint a már többször is említett Rush muzsikája, mindenképpen változatosabb, sokszínűbb és betegebb annál. A rengeteg improvizációból született téma pedig egyfajta játékosságot is kölcsönöz a daloknak, mint ahogyan az a Neil Peart fifikás stílusát megelevenítő Voir Dire-ben vagy a Xanadu egyes részleteit kísértetíesen megidéző Weightlessben hallható. De van itt Fates Warning-ízűen kezdődő és Kansasben folytatódó, Hammonddal megbolondított zenélgetés is (Taken By Surprise), valamint egy, az egykori Divine Regale zseniális Ocean Mind lemezét eszembe juttató, Small Fire Burning című dalocska, amiben Rarick annyira Dwight Hillt idézően énekel, hogy csak na. Persze azért emlékezetes dallamok is felütik a fejüket például a Stonewallban vagy a Drops Of Rainben, valamint a címadóban, de ezekre a pillanatokra általában elég sokat kell várni.

Ilyen jellegű zenéből egy duplaalbum eleve rémisztő lehet egyeseknek, azonban ha azt vesszük, hogy nyolc éve nem hallottunk a Tiles felől, megbocsátható a 90 perc feletti játékidő. Szerencsére az anyag kellően változatos is, a Refugiumban hallható, éteri templomi kórus például egészen meglepő atmoszférával rendelkezik, akárcsak a kettes CD-n hallható Meditatio. Máshol pedig konkrétan a semmire építkezik egy-egy dal, mint ahogyan azt az Ian Anderson fuvolázásával színesített Midwinterben is hallhatjuk, de ezzel ellentétben kapunk villantós intsru tételt is (Uneasy Truce), vagy éppen háborús csatajelenet végkifejletét lefestő filmzenés hangulatteremtést (Battle Weary). Mint ahogy az egy progrock-lemezen általában lenni szokott, a különböző műfajok itt is lazán megférnek egymás mellett, így abszolút nem lesz meglepő a rémálmokkal vegyes, betépett tripeket idéző, zseniális című The Disappearing Floor után a vonósokkal díszített, popos, akusztikus Fait Accompli. Aki pedig ezek után is kizárólag hagyományos dalszerkezetekre vágyik, az ne a Pretending 2 Runnal ismerkedjen. Rush-rajongóknak viszont erősen ajánlott hallgatnivaló.