Gyakran megkapjuk a fejmosást az olvasóktól, hogy nem vagyunk eléggé szigorúak, nincs bátorságunk kritizálni és alacsony pontszámokkal illetni kedvenceink aktuális hangzóanyagait, valamint nem merünk leírni egyetlen negatív szót sem szent tehéni státuszban leledző géniuszainkról (ha pedig mégis, akkor általában az a baj – a szerk.). Nos, álljon akkor most itt egy olyan írás, ami mindenféle hátsó hatalom befolyása nélkül cáfolja meg a fenti okfejtéseket és tör borsot a nagyközönség (és jómagam) által is istenített őstehetségek, Neal Morse és Mike Portnoy, illetve két kollégájuk, Roine Stolt és Pete Trewavas orra alá, akik hét év szünetet követően leheltek új életet nagyrabecsült Transatlantic projektjükbe.
Abban nagyjából mindannyian egyetértünk, hogy eddig nem igazán érhette szó a ház elejét, ha bárhol felbukkant a zenekar neve, és szóba kerültek az igazi zenei csemegékkel telepakolt korábbi albumaik. A magam módján ezekről ki is fejtettem már a véleményemet a legutóbbi, Kaleidoscope című kiadványnál megjelent lemezismertetőben, bár én még mindig a The Whirlwindet és a bemutatkozást tartom a csapat legerősebb munkájának. Ilyen előzmények tudatában természetesen a The Absolute Universe is felkerült a nagyon várós anyagok listájára, azonban a végeredmény sajnos mégsem hozta el a különös varázst, amire igazából vágytam. Először is: mi az, hogy kaptunk egy két és fél órásra hizlalt művet, ami történetesen azért terebélyesedett ki és szakadt kétfelé, mert a bandatagok fele-fele arányban képtelenek voltak dönteni arról, hogy végül melyik verziókat tartsák meg, illetve hagyják le a végleges változatról? Az ilyesmi a legtöbb esetben nem vezet semmi jóra. Külső fül és producer nélkül az önmagát kontrolláló muzsikusember mindig is hajlamos volt belezuhanni saját csapdájába és elfeledkezni arról, mi az, ami átmegy a szűrőn, s mi az, ami nem. Rutin ide vagy oda.
A kapaszkodók nélkül hömpölygő, s a háttérben szolidan elszólogató Abszolút Univerzumra pedig tökéletesen rá lehet húzni a fenti érveléseket, hiába szól úgy a lemez, mint az álom, hiába dolgozták ki úgy a vokálokat, hogy csak nézel ki a fejedből, és hiába zenélnek úgy ezek az arcok, ahogyan csak ők tudnak. Portnoy természetesen megdörrenő dobjaival, Trewavas mindent kitöltő mélyeivel és a Hammonddal persze nagyon jó szembesülni a mai mezőnyben jellemző, paneles hangzású csapatok mellett, de még ez sem elég ahhoz, hogy maradéktalanul lekössön a maratoni hosszúságú dalgyűjtemény, pedig próbálkoztam vele jó párszor. Valahogy mindig úgy érzem: ilyen dalokat bármikor össze tudnak dobni Stolték úgy, hogy még csak meg sem kell erőltetniük magukat. S ha már szóba hoztuk Stoltot: a legutóbbi The Flower Kings kapcsán is kábé ugyanezt a helyben topogást éreztem, pedig nekem, mint a szigetek szerelmeseinek nem is találhattak volna ki ütősebb lemezcímet az Islandnél. Nem véletlen, hogy (egyelőre) még ismertető sem született róla.
A többször is visszatérő motívumot és fülekbe csücsülő dallamot tartalmazó Higher Than The Morning az egyetlen dal, ami hosszú távon is megjegyezhető, illetve az eleinte Portnoy énekével és a Hammond mély gurgulázásával is megbolondított Looking For The Light szippanthatja magához leginkább az embert. De ha esetleg eljutsz odáig, hogy komolyabban belemélyedsz a tételekbe, sokadik ismerkedés után még a The Greatest Story Never Ends pofás zenélgetése is magával ragadhat, valamint a Neal szólólemezeiről már szinte ismerősként „átköszönő" Take Now My Soul, a Reaching For The Sky és a nyúlós, „rétestészta-ízű" Love Made A Way is okozhat kellemes perceket. Tegyük azért hozzá, hogy itt most a rövidített változatról (The Breath Of Life) és annak dalairól beszélek. Ennek szétnyújtott verzióját (Forevermore), címét nem meghazudtolva valóban egy örökkévalóságig tart végig hallgatni, és ha akadnak is rajta eltérő változatok, azok sem támasztják alá nyomós érvekkel azt, hogy mindenképpen szükség volt a dupla – pontosabban tripla – albumformátumra. Akinek persze van hozzá türelme, kibogarászhatja a különbségeket, de ettől még nem lesz erősebb a zenei anyag. Ebben a tekintetben még Morse tavalyi szólólemeze is befogadhatóbb, szerethetőbb és emlékezetesebb volt, bár persze csakis úgy, ha sikerül elhatárolódni szájbarágós, hittérítő koncepciójától.
Nagy gondok azért nyilván nincsenek itt, azonban aki ismeri a négyes korábbi munkáit, inkább csak ismétlődő motívumokkal és korábban százszor hallott melódiákkal fog szembesülni. A háttérben persze kellemesen elhallgatható a banda eddigi legjobb listás helyezéseit elért The Absolute Universe, de azért nagyon remélem, hogy Portnoyjék nem fognak átfordulni öreges, középszerű dalokat író zenészekké, mint például a mai Deep Purple, hogy miközben hallgatom őket, azt érezzem: négy nyugdíjas ül egy asztal körül, akik unalmas sztorikat mesélgetnek egymásnak, tízperces hatásszünetekkel. Ennél biztosan mozgalmasabb és szenvedélyesebb életük volt...
Hozzászólások
...ha az elvakult szemüveged páráján át megpróbálnád megérteni amit írtam, akkor látnád, hogy az egész cikkel maximálisan egyetértek a szerkesztő soraival is . Azzal, hogy csak egy előadót nevesítettél ez olyan mint a személyeskedés stb.Vagy írtál volna 20 negatív példát (köztük ezzel is) név szerint, mert van bőven vagy egyet sem. ..de látom ennek megértése nem fog menni...Az objektivitás nem egyenlő a panelesedéssel. A szubjektív egyedi az nem kritika hanem egyéni vélemény. Melyeket lehet megvitatni beszélgetni róla főleg akár tiszteletben tartani de az nem kritika ..maximum vitaindító. Na gyorsan írj valamit az utolsó szóért. Nem írok rá semmit :)
És akkor itt van rá a példa, amit Ádám olyan frappánsan beillesztett a cikk első fejezetébe dőlt betűkkel: ismételten negatív kritikával mertünk illetni egy ikonikus előadót (nevezetesen a Deep Purple-t), akik sokak szerint sérthetetlenek. Hát pedig nem. A szent tehenek is emberek, és változatlanul fenntartom a véleményem: az utolsó két DP-lemezen hallható muzsika SZERINTEM a leges-leggyengébb, legközépszerűbb , legunalmasabb valami, amit a zenekar valaha is kiadott a neve alatt. Ebben a tekintetben a példa is megállja a helyét. S mondom mindezt úgy, hogy jómagam is óriási rajongója vagyok a csapat mindegyik felállásnak. Sokkal, de sokkal nagyobb hatással voltak rám anno, mint pl. a Uriah Heep...
Az objektivitásról pedig azt gondolom, hogy az nem igazán a Shock! profilja. Itt mindegyik szerző a saját fülére és az érzéseire hagyatkozik és azt írja le. Ettől lesz egy írás szubjektív és egyedi, ezt hívjuk kritikának. Még csak az kéne, hogy a cikkek elkezdjenek panelesedni az objektivitástól . :) Ha nem egyezik a véleményünk, az még nem katasztrófa. Így van ez jól.
A kritikád ,értékelőd ,teljesen jó, érthető, mit akarsz mondani ,világos és szerintem annak sem bántó, akinek ez a Transatlantic kiadvány is nagyon tetszik vagy az első netán, amivel megismerkedett. Amiről írsz sajnos az egy tendencia jelenleg. Viszont pont ezért nevesíteni és kiemelni egyetlen CSAKIS EGY zenekart így teljesen felesleges. ...mintha Ő lenne a jelenség legfőbb képviselője. Sajnos el kell fogadnod, hogy lehet nekem , lehet másnak, az általad hozott pozitív példák un. azt az elcsépelt unalmas önismétlő érzést hozzák. ( negatívan felhozott példa zenekar és az általad istenített zenekar közötti összevetés olyan szintű elfogultságra utal ,mely nekem gyerekes.....valahol már egyszer máskor is beleragadtál ebbe) Nagyobb objektivitás kell egy ilyen komoly oldalon egy lemezkritikához ........mely szerintem valóban nagyon jó csak pont az az EGY példa , csak az az EGY ne lett volna megemlítve zseniális. Ha egy tucatot megemlítesz, ha már nevesítünk, szerintem az is szerencsésebb lett volna, mert kinek a pap.......de ez csak egy vélemény bocsika.....aztán jöhet a HEEP, HEEP, HURRÁ !!!! :)
Ízlések és pofonok... A legutóbbi Heep valóban nem rossz és energikus, de egy hallgatás után nem éreztem késztetést arra, hogy újra pörgessem, holott sok lemezük tetszik. Igen, láttam, hogy Springsteen papa új lemezét is nagyon hájpoljátok. ;) Tényleg nem rossz, de az sem váltja meg a világot. Ugyanúgy McCartney "karanténlemeze" sem, pedig nagyon szerethető. Csak ne dobolt volna rajta. :) Most komolyan. Mit akarunk, mit várunk tőlük? Továbbra is rossz példának tartom a DP párhuzamot, sőt, egyáltalán minek párhuzamot vonni. Válaszolok akkor én is cinikusan egy Devin Townsend idézettel, még ha kicsit off is: "Re- deep purple logo: not a big deal to me. Not sure it should be...plus it's Steve morse and he can do whatever he wants :) "
Maximális tiszteletem mellett is az a véleményem, hogy a jelenlegi DP középszerű dalokat ír. Majd ha olyan pozitív kisugárzású és életerős zenét írnak, mint a szintén hetven pluszos Mick Box, a Uriah Heep-el, vagy olyan méregerős tételekkel szórják tele a friss lemezeiket, mint amilyenekkel mondjuk a 71 éves Bruce Springsteen mostanában, na, akkor majd én is újra fogok értük lelkesedni. Ha utóbbi Úriemberek képesek rá, Gilllanék miért nem?
:):):)
A hosszú verziót párszor végigtoltam, de ennyi, a java szerintem benne van a rövid verzióban, a hosszú túl hosszú és mint a cikk írója is írja, igazából sok újat nem mutat, "mintha hallottam volna már" érzése támad az embernek, ennek fényében különösképpen megalománnak érzem a 90 perces verziót - amit Stolt gondozott.
A Progarchives meg szerintem álalában elfogultan nyilatkozik a Morse-Portnoy-DT-és társaik vonulatról. De ez csak személyes vélemény. Kicsit olyan "fizetett kérdező-tapsoló" kategóriának érzem őket. Függetlenül attól, hogy DT-Portnoy-Morse rajongónak tartom magam, de nem elfogultan.
Kíváncsi vagyok az LTE3-ra is, ennek fényében. Nyilván más csapat, de na. Sokat vártam a TA5-től, keveset kaptam, én így érzem. Inkább beraktam a DT-től most a 6DOIT-et...
És még visszakanyarodv a a Transatlantic-ra és a kritikára: szerintem is a Whirlwind-el kimaxoltak mindent, ami TA-nak számít.