Shock!

Gyakran megkapjuk a fejmosást az olvasóktól, hogy nem vagyunk eléggé szigorúak, nincs bátorságunk kritizálni és alacsony pontszámokkal illetni kedvenceink aktuális hangzóanyagait, valamint nem merünk leírni egyetlen negatív szót sem szent tehéni státuszban leledző géniuszainkról (ha pedig mégis, akkor általában az a baj – a szerk.). Nos, álljon akkor most itt egy olyan írás, ami mindenféle hátsó hatalom befolyása nélkül cáfolja meg a fenti okfejtéseket és tör borsot a nagyközönség (és jómagam) által is istenített őstehetségek, Neal Morse és Mike Portnoy, illetve két kollégájuk, Roine Stolt és Pete Trewavas orra alá, akik hét év szünetet követően leheltek új életet nagyrabecsült Transatlantic projektjükbe.

Abban nagyjából mindannyian egyetértünk, hogy eddig nem igazán érhette szó a ház elejét, ha bárhol felbukkant a zenekar neve, és szóba kerültek az igazi zenei csemegékkel telepakolt korábbi albumaik. A magam módján ezekről ki is fejtettem már a véleményemet a legutóbbi, Kaleidoscope című kiadványnál megjelent lemezismertetőben, bár én még mindig a The Whirlwindet és a bemutatkozást tartom a csapat legerősebb munkájának. Ilyen előzmények tudatában természetesen a The Absolute Universe is felkerült a nagyon várós anyagok listájára, azonban a végeredmény sajnos mégsem hozta el a különös varázst, amire igazából vágytam. Először is: mi az, hogy kaptunk egy két és fél órásra hizlalt művet, ami történetesen azért terebélyesedett ki és szakadt kétfelé, mert a bandatagok fele-fele arányban képtelenek voltak dönteni arról, hogy végül melyik verziókat tartsák meg, illetve hagyják le a végleges változatról? Az ilyesmi a legtöbb esetben nem vezet semmi jóra. Külső fül és producer nélkül az önmagát kontrolláló muzsikusember mindig is hajlamos volt belezuhanni saját csapdájába és elfeledkezni arról, mi az, ami átmegy a szűrőn, s mi az, ami nem. Rutin ide vagy oda.

A kapaszkodók nélkül hömpölygő, s a háttérben szolidan elszólogató Abszolút Univerzumra pedig tökéletesen rá lehet húzni a fenti érveléseket, hiába szól úgy a lemez, mint az álom, hiába dolgozták ki úgy a vokálokat, hogy csak nézel ki a fejedből, és hiába zenélnek úgy ezek az arcok, ahogyan csak ők tudnak. Portnoy természetesen megdörrenő dobjaival, Trewavas mindent kitöltő mélyeivel és a Hammonddal persze nagyon jó szembesülni a mai mezőnyben jellemző, paneles hangzású csapatok mellett, de még ez sem elég ahhoz, hogy maradéktalanul lekössön a maratoni hosszúságú dalgyűjtemény, pedig próbálkoztam vele jó párszor. Valahogy mindig úgy érzem: ilyen dalokat bármikor össze tudnak dobni Stolték úgy, hogy még csak meg sem kell erőltetniük magukat. S ha már szóba hoztuk Stoltot: a legutóbbi The Flower Kings kapcsán is kábé ugyanezt a helyben topogást éreztem, pedig nekem, mint a szigetek szerelmeseinek nem is találhattak volna ki ütősebb lemezcímet az Islandnél. Nem véletlen, hogy (egyelőre) még ismertető sem született róla.

A többször is visszatérő motívumot és fülekbe csücsülő dallamot tartalmazó Higher Than The Morning az egyetlen dal, ami hosszú távon is megjegyezhető, illetve az eleinte Portnoy énekével és a Hammond mély gurgulázásával is megbolondított Looking For The Light szippanthatja magához leginkább az embert. De ha esetleg eljutsz odáig, hogy komolyabban belemélyedsz a tételekbe, sokadik ismerkedés után még a The Greatest Story Never Ends pofás zenélgetése is magával ragadhat, valamint a Neal szólólemezeiről már szinte ismerősként „átköszönő" Take Now My Soul, a Reaching For The Sky és a nyúlós, „rétestészta-ízű" Love Made A Way is okozhat kellemes perceket. Tegyük azért hozzá, hogy itt most a rövidített változatról (The Breath Of Life) és annak dalairól beszélek. Ennek szétnyújtott verzióját (Forevermore), címét nem meghazudtolva valóban egy örökkévalóságig tart végig hallgatni, és ha akadnak is rajta eltérő változatok, azok sem támasztják alá nyomós érvekkel azt, hogy mindenképpen szükség volt a dupla – pontosabban tripla – albumformátumra. Akinek persze van hozzá türelme, kibogarászhatja a különbségeket, de ettől még nem lesz erősebb a zenei anyag. Ebben a tekintetben még Morse tavalyi szólólemeze is befogadhatóbb, szerethetőbb és emlékezetesebb volt, bár persze csakis úgy, ha sikerül elhatárolódni szájbarágós, hittérítő koncepciójától.

Nagy gondok azért nyilván nincsenek itt, azonban aki ismeri a négyes korábbi munkáit, inkább csak ismétlődő motívumokkal és korábban százszor hallott melódiákkal fog szembesülni. A háttérben persze kellemesen elhallgatható a banda eddigi legjobb listás helyezéseit elért The Absolute Universe, de azért nagyon remélem, hogy Portnoyjék nem fognak átfordulni öreges, középszerű dalokat író zenészekké, mint például a mai Deep Purple, hogy miközben hallgatom őket, azt érezzem: négy nyugdíjas ül egy asztal körül, akik unalmas sztorikat mesélgetnek egymásnak, tízperces hatásszünetekkel. Ennél biztosan mozgalmasabb és szenvedélyesebb életük volt...