Most egész őszintén: nem unjuk már baromira a tribute lemezeket, különös tekintettel az Iron Maiden előtt tisztelgőeket? De bizony! Én legalábbis nagyon. Mindazonáltal az embert mégis mindig érdekli, hogy kedvencei mit tudnak kezdeni egy másik kedvenc dalaival, a Maiden pedig különösen "nehéz" dió lehet még a legfelkészültebbeknek is.
Példának okáért hallottam már pocsék feldolgozást olyan arcoktól is, mint Steve Grimmett és Dougie White – tehát nem feltétlenül a képességeken múlik csak a dolog. Mindenesetre ez a legújabb, nagy dérrel-dúrral beharangozott "all star tribute" talán tényleg az eddig készült legjobb összeállítású Maiden tribute cucc, a gárda pedig kevés eltéréssel megegyezik a kiválóan sikerült Bat Head Soup című, Ozzy nótákat tartalmazó válogatással. És, bár a ritmusszekciók is ütősek legtöbb esetben (ilyen arcokkal, mint Tony Franklin, Jeff Pilson, Jason Bonham, Jimmy Bain, John Tempesta, Mikky Dee, Chris Slade, Vinnie Appice stb. nem is csoda), a figyelem többnyire azért az énekesekre és gitársosokra hárul – nézzük csak sorjában!
Run To The Hills: Michael Schenker és régi társa, Robin McAuley nagyon faszán megoldották a feladatot, ez a verzió nagyon jól sikerült. A galoppos tempó is nagyon húz, köszönhetően a rutinos Tony Franklin-Brian Tichy fémjelezte ritmusszekciónak.
Wasted Years: Dee Sniderről, mint énekesről sajnos ritkán emlékezünk meg, pedig a fickónak óriási hangja van paróka és smink nélkül is. Ezt a zseniális énektémát is hibátlanul hozza. George Lynch pedig továbbra is szenzációs: villogtatós szólójának nem sok köze van ugyan az eredetihez és kb. kétszer olyan hosszú is, mégis heveny libabőrt okoz.
Wratchild: Paul DiAnno nem kevés Maiden tribute lemezen énekelt már, sőt, gyakorlatilag az egész karrierje egy Maiden tribute, de Dickinsonos nótát még sose vállalt be, hehe. Ez talán nem is baj, saját dalait viszont bármikor megbízhatóan tudja hozni. Alig várom már a Wigwamos haknibulit! Alex Skolnick játékát pedig mindig élmény hallgatni, nyilván ő is szívesen nosztalgiázik, a sok jazz prüntyögés után jó lehet rálépni a torzítóra – itt jó értelemben véve szólózza szét a dalt!
Flight Of Icarus: Ripper, amint a Priest nagy riválisának egyik himnuszát énekli – hát, ha ez nem csemege, akkor nem tudom, mi lehet az. Doug Aldrich is király – hol van már az a nyamvadt Whitesnake DVD??? Meg egyébként is, mars vissza a Dio zenekarba!
Fear Of The Dark: Chuck Billyvel nem vagyok jóban, mióta átment hörgőmorgóba, de ezt a klasszikust kimondottan jól nyomja, a bevezető jó félelmetes meg minden. Craig Goldy finoman szólva nem a megszokott párja az indián bömbölőnek, de jól sült el a dolog és a bár a jó Craig nincs egy ligában a lemez többi gitárosával, nekem tetszik itteni teljesítménye is.
The Trooper: Lemmy, amint Maident énekel – na, ez még viccnek is rossz. Csak a nóta zsenialitása menti meg ezt a verziót, ráadásul az öreg harcos nagyon mellémegy néha. Összességében nevezhetjük viccesnek a végeredményt. Eseteg motörheadesnek... Mivel a szólót Phil Campbell nyomja, az is motörheades, de a zenei rész legalább jó.
Aces High: Na, ez viszont gyilkos! Jeff Scott Soto, Nuno Bettencourt – a ritmusszekcióban pedig Billy Sheenan, Vinnie Appice. Soto-ból előjön a rég nem hallott vadállat és király a rekedtes alaptónus is, amellyel végignyomja a nótát!
2 Minutes To Midnight: Joe Lynn Turnertől sem egy mindennapi dolog Maident hallani, de állatul megoldotta az öreg. Jobban énekel, mint a régi Rainbow lemezeken! Ritchie Kotzen pedig telerakta mindenféle oda nem illő, mégis színesítő figurákkal a dalt – a szóló is teljesen más, mint az eredeti, de összességében ez az egyik legjobb feldolgozás a lemezen.
Can I Play With Madness: Hasonlóan Turnerhez, Mark Slaughter is jobb, mint valaha. Annyi a különbség, hogy Joe megfiatalodni látszik; Mark hangja pedig érettebb, éneklése visszafogottabb, egyben hatásosabb. No more sziréna, viszont a rekesztés baromi jól áll neki (néhol tiszta Ripper!) – egy jó súlyos új Slaughter lemezt ide, de hamar! Bruce Kulick régi kedvencem (és a 80-as évek egy igencsak alulértékelt gitárosa is!), nem vall szégyent itt sem.
The Evil That Men Do: Chris Jericho-ról még sose hallottam előtte, ő elvileg pankrátor és a Fozzy tagja. Nem egy rossz énekes, de a többi résztvevő árnyékában (na nem Lemmyében, hehe) sajnos nagyon gyenge. Paul Gilbert viszont szerencsére zseniális!
The Wicker Man: Remélem, John Bush és Jeff Duncan gitáros alkalmi együttműködése már egy új Armored Saint lemez előfutára! Igaz, a ritmust még Scott Ian nyomja – kíváncsi lennék, pontosan mikor is készült ez a felvétel. Vagy hogy találkoztak-e egyáltalán a felvételek közben...
Ennyi meg egy bambi! Összességében tényleg ez a legjobb Maiden tribute, amit hallottam, egyetlen komoly fenntartásom a dalok kiválasztásával van, bár a Number Of The Beast lemaradásának még így is örülhetünk (biztos az a japán bónusz, hehe). Na de most komolyan, lehetett volna mélyebben is kutakodni a gazdag életműben, hiszen aki ismeri a Maident, az úgyis örül minden dalnak; aki meg a résztvevő arcok miatt szerzi be az albumot, annak meg úgyis mindegy. Most pedig jöhet egy Priest tribute is ebben a felállásban!
