Shock!

Ha death metalról van szó, a Vaderrel nem nagyon lehet mellényúlni. Lengyelország legrégebbi és talán legsikeresebb extrém metal formációját harmincegy éve viszi a hátán az alapító gitáros/vokalista Piotr Wiwczarek, s tekintve, hogy az 1992-es debütáló The Ultimate Incantation óta nemigen tértek le az ott kijelölt útról, a Vader valóban a műfaj egyik legállhatatosabb képviselőjének tekinthető. Éppen ezért, csakúgy, mint egy új Motörhead lemeznél, teljesen felesleges izgulni azon egy-egy friss Vader-alkotás előtt, hogy vajon ezúttal milyen irányba mozdultak el zeneileg.

A Tibi Et Igni így bizonyos értelemben a három évvel ezelőtti, igen bivalyra sikerült Welcome To The Morbid Reich egyenes folytatásának is tekinthető, különbséget leginkább csak a minőségben találunk. A 2011-es lemez monolitszerű zúzdája után a friss mű némileg rutinmunkának tűnik, mintha a csapat kissé elkényelmesedett volna a dalírás terén. A nyitó Go To Hell Alan Silvestri-ízű intróval nyit, maga a dal pedig leginkább a The Gathering-korszakos Testament dolgait juttatta eszembe, tehát a thrash hangsúlyosabb jelenlétére kell számítani, ami a zenekar fanatikus rajongóinak talán nem lesz meglepetés.

A Where Angels Weep is egy gyors darab, Wiwczarek és fegyvertársa, Marek Pająk a fület simogató, ámde ezerszer halott riffekkel bombázza a hallgatót, a tizenhét éve halott színészlegenda, James Stewart dobos jóvoltából pedig hamar végig is futunk ezen a két és fél perces darán. Az Armada On Fire már egy sokkal érdekesebb dal. Itt végre Wiwczarek megmutatja, milyen is az, amikor tényleg megerőlteti magát a zeneírásnál. A gyilkos középrészre külön érdemes odafigyelni.

A Tibi Et Igni legnagyobb baja, hogy túlságosan meg akar felelni a death metalos közeg elvárásainak, s emiatt végig olyan érzésem volt a lemezt hallgatva, mintha egy félresikerült best of Vader albumot hallgatnék. A Triumph Of Death számomra például inkább unalmas, mint lelkesítő, bár tény, hogy a thrashes refrén fogós, még ha butuska is, az Abandon All Hope-nál pedig folyton az jutott eszembe, hogy tessék, ilyen lenne az Ossian, ha death metalt játszanának. Azért a Hexenkessel dallamosabb megközelítése, vagy a The Eye Of The Abyss pusztító tombolása visszaállítja a lelki békémet, a záró The End után viszont nem tudom eldönteni, hogy akarom-e én ezt a negyvenkét percet még egyszer megtapasztalni.

A Necropolis után a Welcome To The Morbid Reich toronymagasan emelkedett ki a Vader életműből, a Tibi Et Igni viszont ismét színvonalesést mutat, szerencsére azonban nem olyan mértékűt, mint a 2009-es alkotás (amit kétségtelenül túlpontoztam). Korrekt anyag a Tibi, csak épp kétlem, hogy évek múltán majd ezt fogom előhúzni mondjuk a Litany vagy épp a Morbid Reich helyett.