Sokat követel táborától a Satyricon, ez a definitív címmel ellátott, már nem is annyira friss album kapcsán is kiderült, hogy aztán az oslói Opera 55 fős kórusával együttműködésben rögzített jelen anyaggal egy újabb hullámhegy tetejére érkezzenek el. Sigurd Wongraven ma már egyértelműen más felfogásban gondolkodik a zenéről, mint tette azt az ezredforduló előtti érában, ebbe az új megközelítésbe pedig számos megosztó lépés is belefér. Aki az utóbbi években vele tartott ezen az úton, azt aligha sokkolhatta le a hír, hogy az általa művelt, fekete slágerzenével ezúttal a komolyzenészek hazai terepére is beóvatlankodik. A 2013-as anyag minden egyebet maga alá gyűrő kórusai hallatán valójában teljesen logikusnak tűnik ez a lépést, a megvalósítást pedig ezúttal sem aprózták el.
Satyrék túl vannak már a maguk nagyzenekaros körein (úgy néz ki, egy bizonyos korban ezt valahogy egyszerűen muszáj mindenkinek elkövetnie), a Nemzeti Opera deszkáira mégis egy minden eddiginél grandiózusabb színpadképpel lépnek, méghozzá rendkívül hatásosan. Ez persze nem a Dimmu Borgir, hogy ebből is afféle bazári látványosságot csináljon – ha megszoktuk a bőrbe csomagolt zenészek és a masszív kórus együttes látványát, már aligha lesz okunk bármire rácsodálkozni. A színpadkép a maga kulturált, helyszínre adaptált módján is szemet gyönyörködtető, a hatás meglepően szépen átsüt a felvételen is. Nem kétlem, hogy aki a helyszínen tekinthette meg mindazt (érkeztek rajongók a világ minden részéből erre az egyszeri fellépésre), annak ez a másfél óra örökbecsű élmény marad.
Ami a Satyriconnál az új szelek hozadéka, és ennek a kiadványnak is kilógó lólába, az a neoprimitív biztonsági játék, amivel minden bizonnyal táborukat igyekeznek szélesíteni. Ennek egyenes következménye, hogy a setlistben egyetlen dal szerepel csak az ezredforduló előtti korszakból: persze hogy a Mother North az, ami ebben a formájában leginkább csak egy kötelező (záró)kör, és mentes az eredeti dal minden fenségétől. Sokáig nem is akartam/tudtam szeretni ezt a kórussal ölelkező összeállítást, de idővel megérett a dolog bennem annyira, hogy minden viszolygásom ellenére belássam: ez a koprodukció igenis működik, és megérdemli a figyelmet. A legutóbbi album dalai (ami durván az anyag felét jelenti) közel tökéletesen működnek ebben a közegben – persze nem újrafelfedezése ez a tény azoknak a nótáknak, csupán arról van szó, hogy ez az előadás azok erényeire koncentrál.
A program inflexiós pontja természetesen a Phoenix (Sivert Høyemmel a mikrofonnál), ami annak ellenére is nagybetűs újkori sláger, hogy köze sincs a mindenkori Satyricon világához. Ezután valahogy el is fárad részemről a történet, annak ellenére, hogy a koncertet a Now, Diabolical alapvetően még lemezen is kedvelt blokkja (To The Mountains, The Pentagram Burns, majd a Mother North után, ráadásként a K.I.N.G.) zárja, itt nekem már sok a jóból, avagy éppen ellenkezőleg, nincs, ami fenntartsa a figyelmemet. A zenekar hozza a magáét (extra jó pont azért, hogy sokakkal ellentétben láthatóan ezen a színpadon sem láttatják magukat másnak, mint amit amúgy képviselnek), Satyr egy nem túl laza, de szuggesztív frontember ma is, Frost pedig látványelem. De mondom, összességében ez egész hóbelevanc olajazottan üzemel, sok-sok év után újra tisztelettel emelem meg a kalapom az urak előtt.
Ami engem illet, én a Rebel Extravaganza óta zömmel kívülállóként tekintek hajdani hőseimre, de ha a menetrendszerű sorlemezekkel nem is, az efféle kalandjaikkal még mindig meg tudnak győzni róla, hogy maradt bennük spiritusz. Szeretem az efféle meglepetéseket, a DVD erre a nyárra benne is ragad a lejátszóban.
