Az a helyzet, hogy hetekig vívódtam magamban, képes vagyok-e lelkesedni az új Satyricon lemezért, vagy nyugodt szívvel írjam le: zömében nevetséges, amit az utóbbi időben művelnek a norvég srácok. Egy-két szerzemény mindenképpen kiemelkedik a szerényen csak Satyriconnak elnevezett (tehát öndefiníciónak szánt) albumról, de haladjunk csak szép sorjában. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy Sigurd Wongraven és Kjetil-Vidar Haraldstad teljesen egyedi utat választott már a kezdetektől, sosem ismételték önmagukat, mertek változtatni, egyszerűsödni, neadjisten (!) slágeresedni, mindeközben sosem vesztették el a csak rájuk jellemző furcsa, speciális hangulatot, amit jobb híján nevezhetünk akár black metalnak is. Persze botorság lenne minden lemezükre ráhúzni a hibátlan jelzőt: a Volcano például olyan 70-80 százalékban mondható sikerültnek, a Now, Diabolicalt mai fejjel hibátlannak tartom, a legutóbbi The Age Of Nero viszont csalódásként él emlékeimben, de azért azon is akad néhány pofás szám.
Most meg itt a Satyricon, és nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Tisztán emlékszem: amikor először meghallgattam, kimondottan tetszett. Másodszorra már feldühített, és azon puffogtam magamban, hogy csesszék meg, de ez egy blöff. Itt van ez a dunyhába csomagolt dobozból szóló különös lemez, amit teljes szívemből valamiért nem tudok szeretni, ám sok pillanatát értékelem, és néhányért kimondottan lelkesedem. Satyrék hallhatóan rámentek a neoprimitív témákra, lecsupaszítottak mindent, és néhány odavetett, fájón ostobának hangzó riffből gyártottak egy lemeznyi dalt.
Persze nem kell mindent túlbonyolítani, néha az egyszerű dolgok a legjobbak, főleg, ha A Hangulat ott kanyarodik a háttérben, és itt azért ez nagyjából megvan – legalábbis határozottan érezni azoknál a zsigerből jövő, repetitív, ősi ösztönöket kibontó témáknál, amelyekre a Satyricon olyan zseniálisan rátalált már elég sok éve, és saját képére formálta őket. Kimondottan síron túli módon indul a lemez, mégis sajnálatos, hogy az előbb említett ízre a negyedik dalig kell várni. A Nocturnal Flare-ben ugyan mintha önmagukat ismételnék, de hát ha ez a kimondatlanul is slágeres világ áll nekik a legjobban, és nem válik nevetségessé, amikor koncerten csak a sziluetteket látod, és Satyr fehérre meszelt képpel süvölti, hogy The beast of the land / It stood right here / Twilight of the gods / Serpents - those with fangs. Nem kerülhetem meg, hogy az előző Our World, It Rumbles Tonight sem rossz, akár azt is mondhatnánk, hogy saját határaikat feszegetik benne egy-két másodpercig, de az igazi meglepetésekre még várni kell, főleg, hogy a kimondottan izgalmasnak ígérkező témát túl egysíkúra veszik egy idő után. Emiatt valamiért az jutott eszembe róla, hogy ez bizony egy óvodás mondóka gitáron előadva.
Tökéletesen biztos voltam benne, hogy egyszer Sigurdék is eljutnak addig a pontig, amikor égető szükségét érzik annak, hogy dallamos éneket illesszenek a saját világukba, és ez a pillanat, kérem szépen, meg is érkezett a Phoenix formájában. Persze először simán azt hittem, hogy Satyr fakadt dalra, de talán neki van önkritikája, hogy ne saját maga vállalkozzon erre. Így megkértek egy inkább alternatív vonalon mozgó énekest, Sivert Høyemet, aki gyakorlatilag azonnal ható, fülbemászó slágert faragott a dalból. Nem tudom értelmesen elmagyarázni, mitől ENNYIRE hatásos ez a szám, de vannak olyan napok, amikor MUSZÁJ meghallgatnom egymás után öt-hat alkalommal. Elég sok teljesen különböző típusú és érdeklődési körű embertől hallottam, hogy ugyanígy kitörölhetetlenül az agyukba égett, szóval valamit itt nagyon eltaláltak Frosték, annak ellenére, hogy gyökeresen más, mint amit Satyricon néven ismertünk eddig. Az utána következő Walker Upon The Wind a másik kedvencem a lemezről, mert végre egy kicsit visszahozza az életet a lemezbe, és ugyan gyors (noha szélvésznek azért korántsem mondható) tempója fel fog rázni, ennek ellenére dermesztőnek fogod érezni, amíg átvergődsz ezen a szűk öt perces dalon. Bízom benne, hogy a koncertprogram része lesz valamikor a jövőben.
A Nekrohavenre sem tudom azt mondani, hogy rossz, pont azt idézi meg, amit az utóbbi három lemez könnyedebb, témái hoztak, noha a gitárszóló(-szerűség) bizarrabbá teszi az összképet, itt konkrétan olyan érzésem volt, hogy Satyr csak leplezni próbálja azt ezzel a fájón ostobának tűnő témával, hogy tulajdonképpen három akkord hangulatos tologatásán kívül fogalma sincs arról, mi a mélyebb összefüggés a gitár húrjai, a bundok és az ujjai között. Innentől kezdve laposodik az album, a hét perc fölé nyúló The Infinity Of Time And Space-ben például csak bizonyos részek rokonszenvesek, de az is csak azért, mert hasonlít arra a pár pillanatra, amit pár lemezzel előzőleg már elsütöttek hasonló formában. A záró Natt képében meg black metal (?) keringőt kapunk, ami egy kicsit extrémebb esküvői zenének is elmenne. Nyugodtan cáfoljatok meg, de ez így, ebben a formában csapnivalóan rossz.
Kár is vitatkozni azon, hogy black metal-e ez az egész hóbelevanc vagy már egyáltalán nem, esetleg csak nyomokban, ha ők annak érzik, legyen úgy, nem is ez a lényeg. Nincs ellenemre a változás, és mindig is kedveltem Frosték sajátos világát és újszerű ötleteit, de sajnos egy-két jó dal nem viszi el a hátán az egész lemezt, és hiába próbáltam „jóra hallgatni", ez jelen esetben nem ment. Ami tetszik róla, azért nagyon tudok lelkesedni, ám ez kevés ahhoz, hogy jelen pillanatban dobogóra helyezzem a Satyricont. Az is benne van a pakliban, hogy két-három év múlva másképp fogom látni az egészet, hiszen a Now, Diabolical esetében sem esett le akkor, hogy ott valami igazán kiemelkedőt alkottak. Arról pedig győzzön meg valami hozzáértő, hogy nem gépdob szól a lemezen. A decemberi koncert mindezek ellenére természetesen kihagyhatatlan.
Hozzászólások
Mert én ennél a lemeznél ezt éreztem helyénvalónak, Andor a másik lemeznél meg amit ő írt.
Akkor mitől 7 pont?
Nekem sokkal szimpatikusabb Nagy Andor hozzáállása, amit az új Red Fang lemez kritikánál tanúsított:
"Később már mind inkább megszoktam és kicsit tán meg is szerettem a lemezt, de az oldalt lévő, szigorú pontszámnál többet már akkor sem akarok adni nekik, mert ez bizony minden valószínűség szerint az ún. „jóra hallgatás” esete."
Az oldalt lévő pontszám a 6-os volt.
Ezt adjátok össze, az egyik kritikus jóra hallgatta, és 6 pont, a másiknak nem sikerült, és 7.
Úgy értem szerintem lehetne bátrabban is lefele pontozni, hogy nagyobb súlya legyen a magasabb pontszámoknak.
Az Immortal visszatérő lemeze viszont nem volt több stílusgyakorlat nál, a hangulat, a hangzás, a dalok mind elfértek volna az Sonson is. Ennek ellenére én is örölök, hogy megint aktívak és azt sem bánom, hogy a Satyricon is az, mert veled ellentétben nem látom a kreativitás és a hangulat hiányát. A változást igen, az viszont számomra pozitív folyamat. A black metal-téma nem érdekel.
:-D:-D:-D:-D
Mivel ők maguk kiáltották ki black metalnak a zenéjüket, talán joga van az embernek black metalt várni tőlük. Nyugdíjba menni meg elsősorban nem a stílusváltás miatt kellene hanem mert a mostani lemzeik nem méltóak a régi albumokhoz. A régi kreativitásnak (és a régi Satyriconra jelemző hangulatnak) már a fele sincs meg bennük, leginkább ezért kéne szögre akasztani a hangszert. Persze valahol örülök annak hogy nem tűntek el végleg, mnt ahogy az Immortal visszatérésének is örültem, bár Abbathék esetében több ok volt az örömre.
*szatíros. ez lenne a lényeg :D
Szerintem ezzel az albummal sincs akkora nagy baj. Mindenképpen dicséretes, hogy mertek más dolgokat is kipróbálni, és szerintem egész hangulatos lett ez az album.
Amit viszont tényleg nagyon hiányolok a mostani Satyriconból, az a régi gonosz kisugárzás, és eszeveszett energia, ami bizony nagyon is jellemzo volt rájuk. Például a Rebelt hallgatva az ember igazán maga alá tud fosni, annyira rideg és gonosz...:-)
Ez most egy teljesen más hangulat, az egész kicsit ilyen melankólikus lett. De még mindig jobb így, mintha elkezdenének magukra eroltetni valami olyat, ami már abszolút nem jellemzo rájuk, és nem az Ovék...
A hangzásról meg csak annyit, hogy ha valaki figyelte Satyr nyilatkozatait, akkor olvashatta , direkt kitért rá, hogy régi analóg cuccokon vették fel a lemezt,...nagy hangsúlyt fektetve a dobokra is.
Ugyanezen a dobszerkón játszott már fel lemezt pl.: az Emperor, Mayhem... (ezt is Satyr nyilatkozta). Úgyhogy nem hinném, hogy ennyi szarakodás után, fogták az egészet, és lecserélték dobgépre...:-)
Az a gond, hogy a mai albumok teljesen ki vannak polírozva, és mind egy kaptafára kapnak egy „fejleszakító“, „pengeéles“ hangzást, ezért a mi fulunk már eléggé elszokott az ilyen hangzásképtol.
Ez a „meleg tónusú” , néha talán kicsit erotlen megszólalás engem eléggé emlékeztet az Opeth - Heritage albumának hangzására...,az is ilyen régi cuccokkal volt felvéve. És az is jó volt...:-)
A borító meg igazán faszántos, ordogos, erdos...:-)
És akkor mi van, ha ez a lemez nem black metal? Ha valami nem black metal, akkor szar? Aki nem black metalt játszik, az menjen nyugdíjba?
Lószart.
Ami nem black metal,az nem black metal és kész.De jelen esetben Frost volt az,aki azt állította,hogy ez black metal.
Szóval,ami nem black metal az nem szar attól még,de ha valami a készítők szerint is black metal, azt azért talán lehet black metal mércével mérni.Ez a lemez meg black metal mércével mérve igencsak vérszegény. és még finoman is fogalmaztam....
És akkor mi van, ha ez a lemez nem black metal? Ha valami nem black metal, akkor szar? Aki nem black metalt játszik, az menjen nyugdíjba?
Lószart.
Köszönöm szépen, abszolút mértékben! :D
Vannak a lemezen jó pillanatok, csak egészben nem áll össze. Nekem egy kicsit patchwork-os is lett... :( A Phoenix számomra a Taakeslottet folytatása (pedig nem olyan stílusban lett megírva). A Nekrohaven sem rossz, csak nem igazán BM szám.
Sokan hasonlítják az első kettő illetve három lemezhez a jelenlegi munkásságukat... Vajon miért? Nem hinném, hogy csak a régi karcosabb, gyorsabb témák miatt. Szerintem a legtöbben azt a lendületes kreatív energiát hiányolják, amitől csupa libabőr lesz a karod, futkározik a hideg a hátadon, amikor hallgatod. Ez hiányzik a legjobban: a fékezhetetlen energia, ami mára átalakult mássá, talán megszokott profizmussá, de érezni némi erőltetett témát is... :(