Shock!

A Dream Theater igazi visszajáró vendég Magyarországon, amit jól jellemez, hogy már a tavaly csatlakozott Mike Manginivel is kétszer fordultak meg hazánkban az elmúlt egy éven belül. Mára egyértelműen elmondható, hogy a csapat sikerszériája Mike Portnoy távozásával sem szakadt meg, és láthatóan a hangulatuk is ugyanolyan jó, mint azelőtt. A zenekar két tagjával, James LaBrie énekessel és Mike-kal a februári sportarénás koncert előtt ültünk le beszélgetni, és miután Portnoyból, illetve Jordan Rudessből annak idején nem sikerült kiszednünk, miről is szól a The Count Of Tuscany, ezúttal még erre is fényt tudtunk deríteni.

Hogy telt eddig a mai napotok?

Mike Mangini: Aludtam! Szerettem volna mászkálni kicsit a városban, de végül az egész napot átaludtam, és csak délután ötkor ébredtem.

Több mint egy év telt el, mióta csatlakoztál a zenekarhoz. Hogy érzed magad a bandában?

Mike: Egyre kényelmesebben, ennek fő oka pedig az, egyre elfogadottabbnak érzem magam. Most próbálok egy kicsit nyújtózkodni erre is, arra is, szélesíteni a lehetőségeimet.

A rajongók nagyon jól fogadtak. Mi a titkod?

Mike: Azt hiszem, megértették, hogy tényleg nagyon szerettem volna beszállni ide, ráadásul rengeteg munkát fektettem abba, hogy a szükséges képességeknek birtokában legyek. Mindezt a rajongók is látták, és szerintem ezért fogadtak ilyen jól.

James, hogy változott a hangulat a bandában, mióta Mike megérkezett?

James LaBrie: Mike óriási dobos, de ami még fontosabb, pontosan érti és tudja, honnan jött a Dream Theater. Nagyon muzikális srác. Érzi, mit szeretnénk elmondani a dalainkkal és tökéletesen interpretálja is őket. Nem csak egyszerűen zenél az embereknek, hanem minden egyes pillanatban pontosan tudja, hogy mit csinál, miben vesz részt. Mike olyasvalaki, aki meggyőződéssel, hittel játszik, aki maximálisan elkötelezett az iránt, amit csinál, és szerintem ettől lesz valaki igazán zenész. Ráadásul Mike csatlakozásával az egész zenekar feltöltődött egy nagy adag energiával. Mindannyian egész másképp játszunk. Mike olyan érzést, húzást teremtett a játékával, amire más nem lett volna képes. Mint a banda ritmusmestere, mindannyiunkat megfertőzött, és ez persze hallatszik is. Persze a dalok ugyanazok a dalok, viszont átjárja őket egy újfajta erő, ami neki köszönhető. Spirituálisan, mentálisan és fizikálisan is új szintre emelte a bandát.

A bulik hangulata is megváltozott?

James: Abszolút. A koncertek szolgáltatják a legjobb bizonyítékot arra, amit az előbb mondtam. Először is úgy gondolom, hogy az új album magáért beszél. Mike hatása egyértelműen hallatszik rajta, és az emberek fel is kapják rá a fejüket. Hé, várjunk csak egy kicsit, mi folyik itt? Érzelmi oldalról közelítve ez a lemez valami egész más, amit persze szavakkal nem feltétlenül lehet leírni.

James: Hú, ez aztán a nehéz kérdés! Két teljesen különböző emberről és szituációról van szó. Kevin Moore nagyon fontos dalszerző volt akkoriban a csapatban. John Petrucci, John Myung és ő hozták a dalok alapötleteit. Persze Mike Portnoy is benne volt a dolgokban, de Kevinnek volt egy nagyon egyéni stílusa, szóval amikor kiszállt, nem igazán tudtam, mihez fogunk kezdeni. Persze az egyik legerősebb összetevő, John Petrucci még mindig megvolt, de Kevin azért nagyon hiányzott. Mike Portnoy kilépése nekem személy szerint valamivel könnyebb volt több okból is, amikbe most nem szeretnék belemenni. Zenei szempontból viszont amikor biztossá vált, hogy Mike Mangini csatlakozni fog hozzánk, megnyugodtam. Tudtam, hogy végül minden a helyére kerül majd. Amikor világossá vált, hogy Mike lesz az a valaki ott hátul a doboknál, egy olyan valaki, aki mindenben segíteni fog minket, és mindent belead, azt mondtam: rendben, csináljuk.

Mit gondolsz, tekinthető az új lemez a Black Clouds & Silver Linings egyenes folytatásának?

James: Nem. Az új lemez egy teljesen önálló entitás. Nem hasonlítható semelyik korábbi anyagunkhoz sem, csakis arról szól, milyenek vagyunk most. Az öt fickóból négy még mindig itt van, ráadásul bevettünk egy új tagot, aki új energiát és egy nagy adag tehetséget hozott magával. Az A Dramatic Turn Of Events új fejezetet nyitott, ami meglehetősen hosszú is lesz. (nevet)

Mike, John Petrucci előtt olyan klasszis gitárosokkal játszottál együtt, mint például Nuno Bettencourt az Extreme-ből vagy az Annihilator főnök Jeff Waters. Milyen volt velük muzsikálni?

Mike: Mindannyian teljesen egyéni stílusú gitárosok, és nagyon élveztem a velük való muzsikálást. Amikor játszom, mindig arra reflektálok, ami körülöttem történik. Nem dobokban gondolkodom, hanem abban, hogy tudnék reagálni a többiek játékára. Ettől lesz az egész élő, lüktető – egy körkörös folyamat. Érted, mire gondolok? Az ő játékuk hat rám, az enyém pedig visszahat rájuk. Mindez a tiszteleten alapul, meg azon, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretjük. Tőlünk függetlenül történik mindez, de nagyon pozitív. Az említett gitárosok birtokában vannak egy speciális ajándéknak, tehetségnek, ami egyedivé teszi őket. A Dream Theaterben minden tag rendelkezik a fenti adottságokkal, ebben a zenekarban van egyfajta globális tudatosság. Mindannyian tudnak egy csomó dolgot mindenről, ami a zenével kapcsolatos! (nevet) John Petrucci például simán át tud váltani egy pillanat alatt jazzből metalba vagy bármi másba. Én is pontosan ilyen vagyok, úgyhogy tökéletes nekem ez a banda.

Az Annihilator nagy kedvencem, úgyhogy áruld el, kérlek, milyen volt Jeff Watersszel dolgozni!

Mike: Sokkal inkább neki dolgoztam, mint vele. Jeff nagyon különleges módon komponál, én pedig próbáltam alkalmazkodni mindehhez. Ő a dalszerző a csapatban, nekem pedig meg sem fordult a fejemben, hogy belenyúljak abba, amit kitalált, mert az Annihilator nem erről szól.

És mi igaz abból, hogy a metal szakma legnagyobb zsarnokainak egyike?

Mike: Mondok neked valamit: sokszor hallottam már különféle pletykákat azokról a zenészekről, akikkel dolgoztam, de soha nem tapasztaltam, hogy ezeknek bármi valóságalapjuk is lenne. Én mindig a legjobbat akartam kihozni magamból, úgy, hogy megfeleljek annak az elképzelésnek, amit az adott társaim kitaláltak. Jeff esetében is erről volt szó. John Petrucci ebből a szempontból is különleges, mert ő mindig azt mondogatja nekem, hogy játsszak csak, ami jön belőlem. Nem akar keretek közé szorítani.

James, miért érezted szükségesnek, hogy lecseréld a dobost az utolsó szólólemezed előtt? (A Static Impulse lemezen Peter Wildoer váltotta a dobok mögött Mike Manginit – K.G.)

(nevetnek)

James: Nem éreztem szükségesnek, egyszerűen csak Mike-nak nem volt ideje a lemezre. Matt (Guillory – billentyűs) és én végül úgy gondoltuk, hogy keresünk egy dobost, aki hasonló stílusban játszik, mint amit Mike megalkotott az első három lemezen, így került a képbe Peter.

Mit lehet jelenleg tudni a készülő új szólólemezedről?

James: 2013 első negyedévében fog megjelenni, ha minden igaz. Abból az irányból táplálkozik, amerre a Staic Implulse-zal elindultunk, csak kicsit változatosabb formában. Eddig négy nótát írtunk Peter Wichersszel, és igazán hihetetlenek lettek.

Mike: Úgy gondolom, ez lesz James legjobb szólólemeze, mégpedig azért, mert olyan pozitív kapcsolat és hangulat van a bandában, amit a kívülállók érezni fognak. Nagyon jó témáik születtek.

Idén ünneplitek az Images And Words megjelenésének húszéves évfordulóját. Mit gondolsz ma a lemezről?

James: Még mindig szeretem, sőt, úgy gondolom, hogy az Images And Words a Dream Theater kvintesszenciája. Mindig nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba, ha azokat a dalokat hallgatom vagy adom elő. A mai napig élénken élnek bennem az emlékek, amikor a stúdióban énekeltem fel ezeket a dalokat. Nagyon izgatottak voltunk akkoriban, és a mai napig büszke vagyok arra, amit összehoztunk. Ahogy a későbbi lemezekre, a Scenes From A Memoryre vagy a Six Degrees Of Inner Turbulence-re is. Azt hiszem, az új lemez is újra felszínre hozta a zenei gyökereinket és a bennünk lakó szenvedélyt, ami elég nagy szó olyanoktól, akik ilyen régóta zenélnek.

Mike, emlékszel, mikor hallottad először a Dream Theater zenéjét?

Mike: Persze. Amikor az Images And Words megjelent, egy tanítványom hozott egy kazettát azzal, hogy ezt meg kell hallgatnom. Imádtam.

Van amúgy kedvenc dalod a bandától?

Mike: Nem, még mindig csak tanulom őket! (nevet)

James: Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert annyi különféle aspektus van. A zenénk eklektikus és sokszínű, így majdnem lehetetlen azt mondani, hogy ez az az egy nóta, amelyik a kedvencem, amelyik a legjobb.

Mike: Olyan, mintha azt kérdeznéd, a hét melyik napját szeretem a legjobban.

Én egyértelműen a szombatot. (nevetnek) És ha úgy kérdezem, van-e olyan dal, ami valamilyen személyes okból különösen fontos számotokra?

Mike: Arról az egy lemezről, amin eddig játszottam, a Lost Not Forgotten vág igazán pofán, mégpedig azért, mert az én személyes kis dob-világomnak különböző elemeit és részeit kell benne kombinálnom, méghozzá úgy, ahogy korábban sosem volt rá lehetőségem. De ha tíz perc múlva megkérdeznél, lehet, azt mondanám, hogy a The Count Of Tuscany a kedvencem, vagy épp a Surrounded.

James: Tudod, ez a pillanattól is függ, illetve attól, hogy épp milyen hangulatban vagyok. Ha az új lemezt nézzük, akkor a Breaking All Illusionst emelném ki, mert ez nekünk és a rajongóinknak is nagyon sokat mond. Azt, hogy még mindig azok vagyunk, akik voltunk, de egy korszerű, új, mai formában. Hűek maradtunk a gyökereinkhez, de a mai napig fejlődünk, haladunk előre.

Ha már a The Count Of Tuscany szóba került, elmondanátok, miről szól ez a dal? Mit látott John Petrucci Toscanában?

James: Mike, te ismered a sztorit?

Mike: Csak nagyjából, úgyhogy meséld el inkább te...

James: Oké. Szóval John Petruccit és a gitártechnikusát, Mark Snydert meghívta egy báró a kastélyába...

Mike: ...én is báró akarok lenni! Tök jó lenne! Mi a foglalkozásod? Báró vagyok! (nevet)

James: ...szóval el is mentek hozzájuk, és a bárónak ott volt a testvére is, aki elég fura fazon volt. Vacsoráztak, remek borokat ittak, aztán lementek a borospincébe, ahol ott álltak a báró óriási tölgyfahordói. Mesélte Johnéknak, hogy a második világháborúban a katonák arra használták ezeket a hordókat, hogy elbújjanak bennük az ellenség elől. Néhányukról azonban megfeledkeztek, és ők ott haltak meg bezárva ezekbe a hordókba. (utánozza a részeg gajdolást) John meg elkezdte magát elég furcsán érezni: itt vagyunk ezzel a fura fickóval, akinek a testvére kifejezetten bizarr, senki sem tud róla, hogy idejöttünk, és ha beraknának minket ezekbe a hordókba, sosem találnának ránk... (nevet)

Mike, nem hiányzik a doboktatás?

James: Minden este azt csinálja a színpadon! (nevet)

Mike: Sosem hagytam abba a tanítást, ma is tanítok, de az, hogy mindezt egy intézmény keretei között tegyem, na, az egyáltalán nem hiányzik. Alig vártam már, hogy kitörjek onnan, és újra egy zenekarban muzsikáljak. Ettől függetlenül a tanítást ma is imádom. Egyértelműen az életem nagyon fontos része, ahogy az is, hogy egy zenekarban játsszak. Olyan ez, mint a puzzle: minden elemre szükség van, hogy összeálljon a teljes egész.

James: Már vagy tizenhárom-tizennégy éve ismerem Mike-ot, és tökéletesen egyetértünk abban, hogy az ember nem csak tökéletes hangszeres akar lenni, hanem előadó is. Ha már eljutottál arra szintre, hogy vannak rajongóid, interakcióba is akarsz lépni velük, és ez az érzés soha nem fog elmúlni. Úgy kerülhetsz a legközelebbi kapcsolatba a zenével, ha előadod másoknak. Gyönyörű dolog, ha megvan a tehetséged ahhoz, hogy másikat megtaníts arra, miként érhetnek el bizonyos szinteket a hangszerükkel, de ha egyszer belekóstoltál az élő előadás varázásba, az érzés sosem fog elmúlni.

Mike: Hadd mondjam el, milyen erős is ez. Az évek során egy csomó különböző dolgot építettem be az oktatási módszerembe. Egy csomó oktatási elméletet megtanultam, totál beleástam magam ebbe, megtanultam a tudományát. Így aztán minden tanárnak azt mondtam, ha van olyan diákja, aki szerinte nem tehetséges, küldje csak bátran hozzám. Ezek azok a srácok, akik tutira képen törölnének, ha valami rosszat mondanál rólam. Még ma is úgy gondolom: életem fontos része, hogy találjak valamit, hogy tanuljak valamit, amivel olyan srácokat taníthatok, akik mások szerint esetleg tehetségtelenek. Rájuk akarok cáfolni. Azt hiszem, a tanárok elvárásai túl magasak a tanítványokkal szemben. Nem szabad elriasztani a srácokat azzal, hogy azt mondjuk nekik, nem vagytok jók. Hagyni kell, hogy fejlődjenek, és lehet, hogy amit kihoznak magukból, az még mindig nem elég jó, de talán az élet egy másik részén hasznos lesz a kitartás, amit így tanulnak. Vagy csak adunk nekik egy élményt, a fejlődés élményét. Nekem az a szenvedélyem, hogy segítsek másokon és ezáltal én is tovább tanuljak. Nagyon unalmas voltam? (nevet)

Milyen zenéket hallgattok mostanában?

James: Nagyon bejön a Deftones Diamond Eyes lemeze, meg van egy banda, mi is a nevük.... Needtobreathe. Ilyen nagyon furcsa folkos, rockos zene, de marha jó.

Mike: Mikor jöttünk vissza a Grammy díjátadóról, sok olyan zenét hallgattam a repülőn, ami díjat nyert. Meghallgattam például a teljes Foo Fighters lemezt és tökre tetszett. Meg a Civil Wars is tök érdekes, szóval mostanában nálam a Grammy a nyerő. (nevet)