Sajnálatos tény, hogy a hazai progresszív aranykorszak rég elmúlt, ám időről-időre felbukkannak olyan csapatok, akikre igenis érdemes odafigyelni. A Dreyelands ugyan még magán viseli ezt a skatulyát, ám a dallamos rockzenét kedvelők számára is kellemes meglepetést jelenthet ez a határainkon túli énekest importáló zenekar. A zenekarból Horváth András Ádám gitáros válaszolt a kérdéseinkre.
Bár a zenekar 2002 óta létezik, elég keveset lehetett rólatok hallani. Mi ennek az oka?
Tény, hogy elég későn léptünk a „nagyközönség” szeme elé, ennek ellenére folyamatos munka folyt az elmúlt években. Az első idők igazából arról szóltak, hogy megtanuljunk tisztességesen zenélni. Éppen ezért olyan nagy fákba vágtuk a fejszénket, amikbe mai fejjel nem is mernék. (nevet) Nekiláttunk megtanulni mindenféle durvábbnál durvább, játszhatatlan szintű prog dalokat, aztán szépen lassan kikupálódtunk annyira, hogy tisztességesen elő is tudtuk adni ezeket. Elég sok tagcsere volt az első időkben, aztán 2005-re jutottunk el a Gassama Omar - dob, Horváth András Ádám - gitár, Nikola Mijic - ének, Kas Zoltán - billentyűk, Springer Gergely - bass felálláshoz, ami tartósnak és ütőképesnek bizonyult. Én akkoriban Szekeres Tamásnál tanultam, aki többször lejött a bulijainkra, felfigyelt ránk, majd felkért, hogy a „megboldogult” Wigwamban legyünk a kísérőzenekara neki és növendékeinek. Ez egy újabb mérföldkő volt, mert hónapról-hónapra rengeteg dalt kellett megtanulnunk, és ezúttal nem csak prog vonalon. Komolyan mondom, az első időkben komoly feladat volt „sima” 4/4-es témákat játszani… (nevet) Viszont komoly lecke volt ez számunkra, mert lényegében a Tamással eltöltött két évünk alatt érett színpadképessé a zenekar. Ezen időszak alatt – bár elég kevés időnk maradt a saját ötletek megvalósítására –, elkezdtünk dolgozni a saját dalokon. Ennek az első lenyomata a 2007-es Can’t Hide Away EP volt, ami a honlapunkról le lehetett tölteni. Pozitív kritikákat kaptunk rá, szóval úgy éreztük, az irány jó, érdemes folytatni. Így is tettünk. (nevet) A teljes képhez hozzátartozik, hogy Kas Zoli és a Dreyelands útjai a Rooms of Revelation lemez elkészítése után kettéváltak. Azóta Nagy György, az Age of Nemesis billentyűse segít ki minket.
2008-ban vettétek fel a lemezt, ami 2010 tavaszán jelent meg a Lion Music kiadónál. Számotokra milyen előnyökkel jár ez a szerződés egy esetleges hazai kiadással szemben? Itthon miképp lehet hozzájutni a lemezhez?
Ha genyó akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nagy előny az a magyar kiadókkal szemben, hogy külföldön még fizetnek az ilyen produkciókért. Félreértés ne essék, nem tudunk ebből megélni, sőt, de magyar fejjel szinte hihetetlen, hogy vannak kiadók, akik hajlandóak anyagilag is támogatni egy, a mienkhez hasonló produkciót. Óriási előny még, hogy a Lion Music 26 országban terjeszti a lemezünket, továbbá elérhető olyan webáruházakban, mint az Amazon, illetve a legális letöltős dolgok is működnek, pl. iTunes. 
Ezzel a kiadók itthon nem foglalkoznak, mi viszont így a világ bármely tájára el tudjuk juttatni a zenénket. Egy zenész számára pedig az az elsődleges, hogy a lehető legtöbb ember megismerje a munkáját. Érdekes csavar viszont a történetben, hogy magyar terjesztőt eddig nem találtunk, úgyhogy jelenleg itthon a koncertjeinken, illetve kereskedelmi forgalomban csak és kizárólag a CD Pincében lehet megvásárolni a Rooms of Revelationt.
A Rooms of Revelation szövegeiről, koncepciójáról mit lehet tudni?
A sztori egy utazás egy skizofrén elmében. A történet középpontjában egy kegyetlen sorssal megvert reménytelen szerelmes férfi áll, akinek az a sorsa hogy minden nőt, aki iránt lángra lobban, elveszít a szerelmük első beteljesülését követően. A veszteségek fájdalmától kísértve megkezdi mentális utazását egy képzeletbeli házban, mely ház szobáiban egyre több és több nyomra bukkan, amelyek az elveszített szerelmek eltűnésének valódi okát tárják fel. Rá kell döbbennie, hogy szerelmei kegyetlen halált haltak. Gyilkosuk pedig mindvégig a férfi hasadt személyiségének másik fele. Ahogy aztán halad szobáról szobára egyre közelebb kerül az igazsághoz, majd saját végzetéhez is. A történetet dobosunkkal, Gassama Omarral ötöltük ki, a szövegek nagy részét is ő írta, a maradékot pedig a Stonedirtből ismert Tarjányi Endre barátunk.
Van olyan konceptalbum, amire etalonként tekintetek?
Természetesen, rengeteg. Ez mondjuk tagonként változó, de nekem a legfontosabbak az Ayreon lemezek és a „szokásosak” Queensryche – Operation Mindcrime, Dream Theater – Scenes from a Memory, Pink Floyd – The Wall, és még sorolhatnám. Nagy kedvencem például Devin Townsendtől a Ziltoid the Omniscient. (nevet) Indeed… (nevet)
Milyen volt a lemez fogadtatása a külföldi sajtóban?
Nagyon jó. Mi is meglepődtünk azon, hogy mennyire. (nevet) Igazából a legrosszabb kritika is jó volt… (nevet) Nekünk legalábbis tetszett. (nevet) De azt kell, hogy mondjam, hogy alapvetően a hazai sajtó is elismerő szavakat vetett papírra, monitorra.
Ha egy Dreyelands dallal kellene meggyőznötök egy Petőfi Csarnoknyi embert, melyiket választanád és miért?
Baromi nehéz kérdés, mert – közhely ugyan, de – mindegyik a szívem csücske. Talán a Fragments címűt választanám, mert abban nagyjából minden benne van, ami ma a Dreyelands. De tényleg nehéz a kérdés, mert ha a PeCsa power metalosokkal van tele, akkor a Way to You-t, vagy a Leaving Grace-t választanám, ha proggerekkel akkor a Vaint, ha AOR fanokkal, akkor a Pretendinget. (nevet)
A progresszív skatulya néha elég szűkös és nehéz tőle megszabadulni. Ti mennyire érzitek magatokénak ezt a műfajt? Azt lehet tudni, milyen irányba fog mozdulni a zenétek a jövőben?
Éppen ellenkezőleg, a progresszív skatulya szerintem nagyon tág. Én pont ezért szeretem ezt a műfajt, mert nagyon sokminden belefér. Ahogy azt a zsáner neve is mutatja. Az a baj, hogy sokak számára a progmetal egyenlő 
a Dream Theaterrel. Úgyhogy ha arra irányul a kérdésed, hogy nehéz-e megszabadulni a „na má’ megin’ itt egy DT-kópia banda” típusú – ez esetben valóban szűk gondolkodású – mondatoktól, akkor azt kell, hogy mondjam, igen. Mostanában, ha valamelyikünk lehoz a próbára egy új témát, akkor a többiek komoly arccal végighallgatják, majd valaki tuti bemondja, hogy „ááá, ez nem jó, túl dreames” (nevet) Aztán persze szénné röhögjük magunkat. Az a helyzet, hogy ez már lepereg rólunk. A lemezre is sokan így reagálták elsőre, mert csak eddig ér az orruk. Nem mondom, hogy totál egyedi amit csinálunk, de ha már valakihez minden áron hasonlítani akarnak, akkor a delikvenseknek javaslom az internet, vagy egy komolyabb zenei könyvtár átböngészését, áthallgatását a témában… Meg fognak lepődni, hogy mennyi mindent nem hallottak még… (nevet)
Új, kész dalok még nincsenek, de az ősz 70%-ban arról szólt, hogy gyűjtögettük, tesztelgettük az új ötleteket. Összegyűlt egy hatalmas zsáknyi téma, úgyhogy lassan nekiesünk és rendszerezzük őket, dalokat fabrikálunk belőlük. Az irány kicsit talán sötétebb, mint az eddigiek, de az überdallamosság marad. Igazából még magam sem tudom a pontos irányt, és kíváncsian várom, hogy mi sül ki a dalokból… (nevet)
Koncerteken kívül egyébként milyen lehetőségek vannak a zenekar promotálására?
Internet, internet, internet. Igyekszünk az összes fontosabb közösségi oldalon fent lenni. Bár tény, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban nem kényeztettük el a rajongókat ezen a fronton, de tervben van egy igazán fullos honlap beindítása, de azt ne kérdezd, hogy mikor… (nevet)
Ha már progresszív, akkor Dream Theater és megkerülhetetlen a kérdés: mit szóltatok ahhoz, hogy Mike Portnoy kivált a zenekarból?
Azt kell, hogy mondjam, egyetértek vele. Nagy kedvencem a banda most már több mint 15 éve, és sokakkal ellentétben a kései anyagaikat is szeretem, de be kell látni, hogy az utóbbi időben kezdenek belefásulni a lemez-turné-lemez-turné körforgásba, úgyhogy valóban indokolt lett volna a Portnoy által felvetett pihenő. Nem örülök, hogy kilépett, de lehet, hogy a bandának és neki is jót tesz a különválás. Abban viszont biztos vagyok, hogy lesz itt még nagy összeborulás pár év múlva.
Milyen gitárosok, zenekarok voltak rád a legnagyobb hatással?
Nagyon röviden, és - hangsúlyozottan - a teljesség igénye nélkül 4+1 csoportba szoktam szedni régi és jelenlegi kedvenceimet:
A 3 norvég: Jorn, Pagan’s Mind, Circus Maximus
A 3 svéd: Opeth, Europe, ABBA
A 3 brit: Queen, Pink Floyd, Whitesnake
A 3 amerikai: Dream Theater, Symphony X, Nevermore
és a holland mágus, Arjen Anthony Lucassen.
… de most tényleg kellemetlenül érzem magam, mert nagyon sok, nagyon fontos hatás kimaradt.
Gitárosok közül rengeteg nagy kedvencem van, de, hogy csak néhányat említsek, tizenéves koromat Richie Blackmore, Brian May és Slash határozta meg, azután jött John Petrucci, Steve Vai és Joe Satriani, majd később Andy Timmons, Pat Metheny, John Norum, John Sykes, Eddie Van Halen, Paul Gilbert stb. Reggelig sorolhatnám. Aki viszont az elmúlt pár évben az abszolút kedvenc, az Jorn Viggo Lofstad. Ő a fentiek esszenciáját adja számomra, és totálisan úgy gitározik, ahogy én mindig is szerettem volna. Az ő fél karjáért gondolkodás nélkül odaadnám az enyémet. (nevet) Nemrég indultam egy általa zsűrizett webes contesten, ahol 3. lettem. Ez ugyan nem jelent semmit, mégis nagyon büszke vagyok rá… (nevet)
Szerinted mitől lesz egy dal dreyelands-es?
Attól, hogy mi írjuk a dalainkat. Ez most nem ilyen nagyképű kijelentés akar lenni. (nevet) Szerintem minden zenekarnál ennyire egyszerű ez a képlet. A Nevermore mitől nevermore-os? Attól, hogy Jeff Loomis és Warrel Dane írja a dalokat… és láss csodát, Jeff Loomis szóló lemeze is egészen nevermore-os lett. (nevet) Ha egyszer lesz egy szólólemezem valószínűleg elég dreyelands-es lesz. (nevet)
Nem egyszerű a koncertezés, mivel az énekesetek, Nikola szerb származású, és neki vízum kellett még egy magyar koncerthez is. Hogy tudtok előre tervezni, illetve mire lehet számítani jövőre?
Szerencsére már eltörölték a vízumot, úgyhogy most már simán ki-be járhat az országból. Koncertezés tekintetében, mivel komoly turné eddig nem jött össze, úgy döntöttünk, amíg ez nem változik, próbálunk inkább a minőségre, mint a mennyiségre törekedni. A tervezés jelenleg inkább azért nehéz, mert mindannyian baromi elfoglaltak vagyunk „civil” életűnkben. Mindenkinek van felesége, családja. Ötünknek összesen 8 gyereke van. (nevet) Mi is dolgozunk reggeltől estig, mint minden normális ember, és a próbáinkat ennek megfelelően többnyire este 10-kor kezdjük, amikor már mindenki lefektette a családot. (nevet) Szóval inkább ezek miatt nehéz mostanság, de a terveink megvannak, egyelőre tartjuk is őket, úgyhogy, ha az égiek is az optimumra törekszenek, jövőre megjelenik a második Dreyelands lemez… Én már nagyon várom. (nevet)
Életed három meghatározó lemeze?
A Queentől a A Night at the Opera, a Europe-tól a Final Countdown és a Dream Theatertől az Awake.
És mi az élet értelme?
Erről egy Arjen Lucassen szöveg jut eszembe, amit hátborzongató módon a közelmúltban elhunyt Steve Lee énekelt az utolsó Ayreon lemezen:
The meaning of life is to give life meaning... Milyen igaz...
Az én verzióm talán az lenne: légy önmagad, légy kitartó, türelmes, következetes, és adj a körülötted lévőknek... Ha ezek megvannak, a többi jön magától...
