Shock!

Júliusban ismét Budapesten koncertezett az Exodus, akik az esetek többségében immáron évek óta stabilan a főnök, Gary Holt nélkül turnéznak, hiszen utóbbinak a Slayerben is akadnak komoly kötelezettségei. A csapat ettől függetlenül ismét gyilkos bulit nyomott a Dürerben, amelyet december elején egy újabb is követ a Sodom, a Death Angel és a Suicidal Angels társaságában a Barba Negrában. Tom Hunting dobossal ültünk le a nyári fellépés délutánján egy kis beszélgetésre.

Elég sűrű a turnémenetrendetek...

De jobban is szeretjük így. Nem vagyunk oda a szünnapokért. Legyen mondjuk hét buli egymás után, aztán jöhet egy kis pihi. Több nem kell. Innen megyünk is rögtön Csehországba, majd Szlovákia és Németország következik.

De Gary ezúttal sincs veletek. Pedig láttam pár plakátot a turné kapcsán, amin ő is szerepelt.

Nem, Gary most is eléggé elfoglalt a Slayerrel, mi pedig hagyjuk, hogy befejezze az ottani dolgait.

Az, hogy évek óta a Slayerben is játszik, volt valamiféle hatással az Exodus népszerűségére?

Nem hiszem, hogy akár pozitív, akár negatív irányban befolyásolt volna bármit, mi pedig kifejezetten örülünk, hogy ilyen megtiszteltetés érte őt. Egyben pedig szomorúak vagyunk, mert a Slayer leállása egy korszak végét is jelenti egyben. Sok zenekar csinál búcsúturnékat, hogy aztán visszatérjenek, mintha mi sem történt volna, de a Slayernek ezzel tényleg vége lesz. Tom Araya szerintem tényleg komolyan gondolja a kiszállást.

Hallottam pletykákat egy idén megjelenő új Exodus-lemezről is...

Kétlem, hogy idén kijönne, inkább 2019 a reális. De a riffek kibaszott súlyosak. Három-négy dalunk nagyjából készen van, és további kb. tízhez van elég riffünk, szóval szerintem jól állunk. Alig várom, hogy elkezdjük felvenni őket.

A Blood In, Blood Out egy igazi old-school lemez volt, az előtte kijött Atrocity anyagok viszont epikusabb dalokat rejtettek. Melyik irányt viszi majd tovább az új cucc?

Nem tudom, sosem úgy kezdünk dalokat írni, hogy megvan egy formula, amit alkalmazni akarunk. Az Atrocity cuccok valóban epikusak voltak, hosszú, mesélős dalokkal. Mindegyik egy külön utazás volt. A mai napig szeretjük őket, és továbbra sem félünk a hosszú daloktól, szóval az is lehet, hogy az új nagylemez a két világ egyfajta keveréke lesz. Meglátjuk...

14 éves voltál, amikor megalakult az Exodus. Mesélj kicsit a régi időkről!

Gyerekként rengeteget csöveztünk Kirk Hammették házában. Minden nagyon friss és izgalmas volt akkoriban, egy csomó hatás ért minket. Sokat lógtunk a suliból, füveztünk, és UFO-t, Scorpionst hallgattunk. Imádtuk Michael Schenkert, meg persze a klasszikusokat: az AC/DC-t, Ted Nugentet... Kölykök voltunk, akik szerettek volna minél jobban megtanulni muzsikálni. Boldog vagyok, hogy abban a korban nőhettem fel, amikor még fizikai formátumban hallgattak az emberek zenét. Én még sorban álltam a Back In Black LP-ért. Ezek az idők sajnos már elmúltak, és ugyan megöregedni szar, mégsem sajnálom, hogy akkor születtem. Ma már a kölykök nem is hallgatnak lemezeket. Akkoriban én naponta háromszor pörgettem le a kedvenceimet, és kiolvastam minden egyes betűt a borítóból! (nevet) Totál megszállott voltam, de nagyon jó móka volt.

Mit gondolsz, mondhatjuk, hogy az Exodus volt az első thrash metal zenekar?

Nem hiszem. Inkább úgy lehetne ez igaz, hogy mi voltunk a Bay Area-stílus úttörői. Viszont előttünk is voltak friss hangzású csapatok. Például a Motörhead is egyfajta keveréke volt a punknak, a rock and rollnak és a thrashes dolgoknak, de említhetném a ránk igen komoly hatást gyakorló punk rock színteret is, olyan bandákkal, mint a Discharge, a Black Flag, a Fang nevű helyi csapat vagy a Verbal Abuse. Az ő zenéjüket próbáltuk kombinálni a klasszikus heavy metallal és a NWOBHM-hangzással, meg olyasmikkel, mint mondjuk az Angel Witch. Ha kölyökként hallasz valamilyen zenét, az egyértelműen hatással lesz rád és a játékodra is.

Ha már szóba került az Angel Witch: két demót is megjelentettél velük, ennek mi a sztorija?

Így van, épp egy időre kiszálltam az Exodusból, és utána jött a lehetőség, hogy felvehetnék velük pár számot. Azonnal igent mondtam, mivel ha választhattam volna, hogy az Exodus mellett melyik bandával akarok majd egyszer együtt muzsikálni, az egyértelműen az Angel Witch lett volna. Imádtam az első lemezüket, kitörölhetetlenül beivódott az agyamba.

Miért ért végül ilyen hamar véget az együttműködés?

Kevinnek (Kevin Heybourne – gitáros/énekes/főnök) meggyűlt a baja a bevándorlási hivatallal, mivel kiderült, hogy valaki más hamis személyi azonosítójával melózik. Iszonyat gáz volt, haver. Végül ki is toloncolták. Nyolc-kilenc alkalommal próbált később visszajutni az Államokba, néha Kanada, máskor Mexikó felől, de természetesen mindig elzavarták. Szomorú, ami történt, mert nem teljesen az ő hibája volt. Megpróbált boldogulni az Államokban, valaki meg rábeszélte erre a hülyeségre. Simán szerezhetett volna zöld kártyát, lehetett volna belőle amerikai állampolgár is, ha nem követi el ezt a baromságot.

Az utolsó lemez bónuszdalában, ami történetesen egy Angel Witch-feldolgozás, elég jól énekelsz. A te ötleted volt mikrofont ragadni?

Eredetileg nem én énekeltem volna, de nekem feküdt igazán. Thrashesen vagy hörögve nem tudok énekelni, de az alapvetően magasabb hangomnak pont jó volt ez a dal, szóval azt mondtam, majd én megcsinálom.

Jelent meg tőled valaha bármi más, amiben énekesként vagy hallható?

Csak a Bonded By Banjo. De szeretnék egyszer egy szólócsapatot, ahol én énekelnék. Finom, groove-os zene lenne, semmi igazán súlyos, mert metalosan képtelen vagyok énekelni. De ez egyelőre várat magára, ugyanis még mindig egy dobos testében raboskodom.

Ha jól tudom, 53 éves vagy. Mit gondolsz, meddig leszel képes élőben játszani ezt a fajta zenét? Mivel tartod formában magad?

Nem tudom, meddig fogom bírni, de most még nagyon jól érzem magam a bőrömben. Szerintem csak úgy lehet ezt sokáig bírni, ha folyamatosan csinálod. Ha túl sok időt hagynék ki, nem hiszem, hogy képes lennék a visszatérésre. Amúgy rengeteg fát vágok otthon, mert van egy házunk a hegyekben, ahol fával fűtünk. A favágás meg a dobverők csapkodása pedig rokon tevékenységek! (nevet) A dobolás és a favágás tart formában.

Miért léptél ki anno a Fabulous Disaster lemez után? Jól tudom, hogy megsérültél?

Nem, nem volt semmilyen sérülésem, egész egyszerűen csak nem éreztem jól magam. Nem akartam úton lenni, a zenekarnak pedig rengeteg lekötött turnéja volt. Én viszont otthon szerettem volna lenni a családommal. Utáltam otthagyni a bandát, de betegnek, kiégettnek éreztem magam.

Utána szálltál be Paul Baloff Piranhájába?

Igazából sosem játszottam velük, mindössze egy demón szerepeltem. Végül a zenekarból nem lett semmi, a tagság szétszéledt. Lehetett volna pár nagy dobásuk, de tudod, a drogoktól néha az ember akkor is úgy érzi, hogy igazán kreatív és produktív, amikor igazából szart se csinál...

A '90-es években volt egy bandád Robb Flynn-nel, Jason Newsteddel és Andreas Kisserrel is.

Igazából két zenekarunk is volt, Jasonnel meg más projektekben is részt vettem. Mind teljesen más és más volt. A Metallica persze nem volt kifejezetten boldog ezek miatt, de Jason játszani, jammelni, riffelni akart. És azt hiszem, elárulhatom, hogy ezek a projektek egyáltalán nem veszélyeztették a Metallica népszerűségét! (nevet) De marha jól szórakoztunk. Mindannyian összegyűltünk Jason házánál, és volt, hogy még a lakókocsimat is ott parkoltattam napokig. Sütögettünk, piálgattunk, füveztünk, és megnéztük, hány dalt tudunk írni egy hétvége alatt. Három demót is felvettünk. Valamikor jó lenne kihozni őket, mert elég súlyos muzsikát hoztunk össze.

És nincs szó ilyesmiről? Mondjuk egy Tom Hunting dokumentumfilm bónuszaként?

(nevet) Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Bár azt nem bánnám, ha pár riffet megismerhetne a közönség. Robb Flynn, azt hiszem már intézkedett is ez ügyben pár alkalommal... (nevet)

Amikor 1997 körül az Exodus újraindult, Rob McKillop miért nem csatlakozott hozzátok?

Rob nem érezte úgy, hogy elég jó teljesítményt tudna nyújtani. Ráadásul mindig is inkább bluesgitáros volt, mintsem thrash metal basszer. Mi is inkább csak hozzávágtuk a bőgőt, hogy te leszel a basszer! (nevet) Ráadásul elég jó civil melója van, szóval nem érezte úgy, hogy igazán oda tudná tenni magát, és én nem is hibáztatom ezért.

Hogy került képbe Jack Gibson?

Gary és én összehoztunk egy zenekart Wardance néven, talán 1996-ban. Az egyik próbára Jack is elkísérte a cimboráját, aki elvileg énekesnek jött volna hozzánk. Ez a srác korábban adott nekünk egy felvételt, amin egy kurva jó vokalista volt hallható. Aztán mikor elkezdett énekelni, köze nem volt a dolognak ahhoz, amit azon a felvételen hallani lehetett. Akkoriban a tesóm, Mike segített ki minket basszusgitáron, de a próbára nem jött el. Egy igazi basszer-ribanc volt, aki ezer helyen játszott egyszerre. Jacknek akkor épp sérült volt a keze, de mondta, hogy ha meggyógyul, majd lejön, mert tud basszusgitározni. Mi úgy voltunk vele, hogy „Ja, persze..." Végül tényleg elkezdett feltűnni a próbákon, és mivel Mike soha nem volt ott, kipróbáltuk. 1997-ben, amikor Paul Baloff-fal visszatértünk, felajánlottuk a melót Robnak, de nem akart jönni, így egyértelmű volt, hogy Jack marad a bőgősünk, hiszen addigra már ismerte a dalokat.

A Tempo Of The Damned lemez után aztán megint kiszálltál...

Igen, és pontosan ugyanazért, mint korábban. Otthon akartam lenni.

Ebbe nem szeretnék belemenni. A lényeg, hogy nagyon szeretjük Robot, a mai napig jóban is vagyunk, és büszkék vagyunk arra, amit véghezvitt az Exodus énekeseként; a zenére, amit együtt hoztunk létre.

Tanultál amúgy valaha dobolni?

Nem, mindent lemezekről szedtem össze. Pontosabban kicsit tanultam a suliban. Mikor elkezdtem középiskolába járni, akkor még választhatott magának az ember hangszert, de sajnos ez azóta megszűnt. 12 évesen még gitározni tanultam, utána váltottam csak át dobra.

Ha választanod kellene egy dalt a karrieredből, amely valamely személyes okból a legfontosabb számodra, melyik lenne ez és miért?

Valószínűleg olyan dalt mondanék, amit nem is én játszottam fel, ez pedig a Deathamphetamine. Amikor Gary írta, gyakorlatilag mindannyian gyógyulófélben voltunk. Ha odafigyelsz a szövegre, átjön belőle, hogy egyértelműen az akkori életünkről szól. Mindennél jobban szeretem játszani. De imádom élőben dobolni a Funeral Hymnt és a Parasite-ot is. És mindig jó móka újra felfedezni a régi lemezeken szereplő dalainkat is. De ha egy dallal kellene definiálnom az örült életünket, akkor az csakis a Deathamphetamine lehetne.

Tudsz valamit Rick Hunoltról?

Persze, gyakran beszélünk, szerencsére teljesen jól van. Két fiút nevel Kalifornia északi részén, és nem hiszem, hogy szüksége lenne a zenekarozásra. Szerintem teljesen felforgatná az életét, ha újra belecsöppenne ebbe a miliőbe. Néha viszont beugrik hozzánk jammelni, szóval akár még fel is tűnhet a következő lemezen. Ki tudja?

És mi van Lee Altus és Kragen Lum zenekarával, a Heathennel?

Megvannak, léteznek, sőt, új anyagon dolgoznak. Voltak dobos-problémáik, de úgy tudom, már találtak valakit.

Mi az élet értelme?

Nem tudom, haver. Talán az, hogy élvezd az utazást, ami megadatott neked, bármi is az. Ha pedig zenész vagy, figyelj arra, hogy a lehető legjobb dalokat írd. Ennyi. Semmi bölcsebbet nem tudok mondani.

Az Exodus a Sodom, a Death Angel és a Suicidal Angels társaságában, december 2-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.