Shock!

Keith Caputo egy jelenség. Bár nincs 160 centi sem, de ezt azonnal elfelejted, ha színpadon látod, akár egyszer is. Nem arénákban játszik, de ez a fajta intimebb, emberközeli zene kisebb helyeken működik igazán jól. Akkor magához húz.

Azt vettem észre a koncertjeiden, hogy te valahogy szeretsz meghalni és feltámadni a színpadon…

(elmereng) Ez igaz... tetszik ez a hasonlat.

Melyik dalt volt a legfájdalmasabb előadni ma este?

(gondolkodik) Talán a Girls Just Want To Have Funt (Cyndi Lauper feldolgozás – V.Sz.)

Miért pont ezt a dalt dolgoztad át? Nem egy szokványos választás.

Ezt nem mondhatom el. (mosolyog) Túl személyes. És ugye nem is egy sima feldolgozást csináltunk. Egy olyan saját, új értelmezést adtunk az eredetinek, amit csak egy igazi férfi tud előadni. (mosolyog)

Milyennek látod a jövődet mostanában?

(sóhajt) Fogalmam sincs…

Vannak még beteljesületlen álmaid?

Persze. Például szeretném, ha minden nap olyan lenne, mint a mai. A zenei világ, ami körülvesz, néha nagyon ki tud készíteni, de az olyan esték mint a mai, erőt adnak ahhoz, hogy ne hagyjam abba.

Mikor és mi volt a legnehezebb pillanatod az eddigi karriered során?

Minden napom nehéz.

Miért?

(gondolkodik) Nehéz válaszolni erre a kérdésre, mert évek hosszú munkája van mögöttem, és a mai napig küzdök a túlélésért. Nem egy könnyű élet folyamatosan úton lenni. A szó szoros értelmében az ember mindent felad ezért. A szerelmet… Az én életemben legalábbis annyi szerelmet kellett már magam mögött hagynom. Meg az otthont, a biztonságot, a törődést. Igazából mindent, ami egy átlagembernek megvan az életében. Küzdelmes ez az út…

Mi nehezebb számodra, úton lenni vagy otthon lenni?

Mindkettő. De otthon lenni azért nehezebb. Mindkettő kemény dolog, de én inkább az úton vagyok otthon. Ha lenne családom vagy barátnőm – bárcsak lenne –, akkor vinném magammal. Illetve most éppen van barátnőm, de még túl friss az egész kapcsolat. (mereng) Bármit, amit otthon csinálok, azt az úton is megtehetem, ráadásul emberek között vagyok. A csodálatos koncertek, az az egy, másfél óra a színpadon, mint a mai, nem is kérhetnék jobbat. Ha ma meghaltam volna rögtön a koncert után, – mint ahogy igazából meg is haltam egy kicsit – akkor a lehető legboldogabban távoztam volna a világból. Békében haltam volna meg…

Minden koncerten hihetetlenül sok energiát adsz át a rajongóidnak. Vissza is kapod tőlük ugyanezt?

Nem. Illetve inkább azt mondanám, hogy minden este más és más. A mai nagyszerű volt, nagyon sokat adtunk és kaptunk. Néha nagyon keményen meg kell dolgozni azért, hogy meggyőzd az embereket arról, hogy szeressék a zenédet. Előfordul, hogy hülyéket látok csak, akkor legszívesebben megmondanám nekik: basszátok meg, nincs rátok szükségem. Roppant intenzív, szenzitív vagyok, az életet romantikusan és érzékenyen élem meg. Nem azért vagyok itt, mert bárkinek is bizonyítanom kellene. Szeretnék összekapcsolódni az emberekkel, szeretném elérni őket, és szeretném, ha ők is elérnének engem. Ha én adok, egyáltalán nem várom el, hogy visszakapjak bármit is, de ha megtörténik, az segít. A koncertezés erről szól. Ha kiállok a színpadra, az nem lesz borítékolhatóan jó élmény. Ilyenkor meg is kérdezem magamtól, hogy mi az istennek csinálom én ezt az egészet?... Mi a francnak kell valami isten tudja milyen város, elmondhatatlanul szar helyén lennem? Tudod, néha egy kicsit kattantként is viselkedem. Pár éve például, a Life Of Agonyval játszottunk valahol Svédországban, a közönség kurva szar volt, de tényleg. Egyszerűen hátat fordítottam nekik, és a dobosunknak, Salnek énekeltem egész este. Nem volt erőm hozzá, hogy a közönségre nézzek. Persze utána beszóltak az interneten, hogy mekkora seggfej vagyok, kaptam hideget-meleget, de tudod mit? Kapják be! Hol a francban voltak, amikor szükségem lett volna rájuk? Nem azért csinálom ezt az egészet, mert ezt akarom, hanem azért, mert ezt kell csinálnom… Ez az én intravénás táplálékom. Mint amikor valaki kórházban fekszik, és egy csövön keresztül táplálják, egy másikon meg kifolyik belőle a salakanyag. Egyfajta energiaátadás ez is.

Hogy éled túl a rossz napokat?

Nehezen. De túlélő vagyok. Nyilas a csillagképem. Talán te nem hiszel ebben, de a lehető legközelebb ez áll ahhoz, hogy milyen ember is vagyok valójában. Egy csavargó, álmodozó, vándor, szerető, ajándékozó, a folyton hibákba botló. Túl sokat adok magamból az embereknek.

Mi van most a Life Of Agonyval? Létezik a zenekar?

Nincs semmi. Köszönünk egymásnak, majd búcsút mondunk. Ha van rá lehetőség, turnézunk két hétig, kizárólag a rajongók kedvéért. De ennyi az egész.

Nincs több lemez, új dal?

Nincs. Nem írtunk semmit, nem működünk igazi zenekarként. Az igazi szép zenekaros napoknak már régesrég vége. Az emberek nem ezt akarják hallani, de ez az igazság. Mindenki megnősült, gyerekek születtek, mindenki csinálja a saját dolgát. Én meg folyton úton vagyok, a saját zenémmel. Nem írunk együtt zenét. A koncertezés más, jól érezzük magunkat két hétig, de egy stúdióban ücsörögni az más. Akkor túl sok minden vonja el az ember figyelmét attól, hogy valamit tényleg alkossunk. A zenekarban mindenki teljesen más szinten éli meg azt a szenvedélyt, hogy mit akar a zenétől. Én nem akarok családot, se gyereket. Én a zenét akarom. A saját zenémet élem. Azért létezem, hogy alkossak. Kibaszottul nem érdekel az, hogy saját családom legyen. Igazából soha nem is volt rendes családom. Az egykori parányi családom - amíg még éltek – utat mutatott, hogy miként éljem az életem, hogyan tudjak létezni ezen a világon, miképp mutassam meg magam, hogy önmagam lehessek. Iszonyú nehéz teher mindez…

Talán a rajongóid a te családod…

Igen, valamennyire azok. De ők nem az anyám és az apám, nem a saját kibaszott családom, ami nem létezik. Nincs bátyám és nővérem, nincs anyám és apám, akinek elmondhatnám, hogy jól vagyok, akit megkérdezhetnék, hogy mit gondolnak a dolgaimról. Ettől tényleg teljesen ki tudok készülni…

A mostani zenekarod az igazi zenekarként működik?

Igen, imádom őket. Fantasztikus az a kémia, ami működik köztünk. A világ legjobb zenekarainak egyike, csak a világ ezt még nem vette észre. Mindegy, hogy a 70-es, vagy a korai 90-es évek világát hozzuk vissza, ez a zenekar bámulatos. Egyáltalán nem vagyok egocentrikus, inkább alázatosnak és hétköznapinak mondanám magam, de remek az ízlésen zenében és zenészekben. Ezek a srácok pedig hihetetlenül jók.

Otthon miket hallgatsz általában?

David Bowie-t, Led Zeppelint, Pink Floydot, The Doors-t, Queent, Miles Davis-t, John Coltrane-t, korai Prince-t, Emmylou Harris-t, Bob Dylant, The Dead Weathert, White Stripes-t, Smashing Pumpkins-t, The Verve-t, Oasis-t, My Bloody Valentine-t, Porno For Pyros-t, The Cultot, Jane’s Addictiont, Mark Lanegant, Isobel Campbellt. Mind óriási előadó. (mosolyog)

És Zolit kedveled? (a felsorolás közben tévedt be egy pillanatra a velük turnézó Téglás Zoli)

Nagyon! Óriási hangja van, és folyamatosan fejleszti az előadóművészetét. A Zoli Band zenéjét sokkal jobban szeretem, mint az Ignite-ot és a Pennywise-ot. Igazából utóbbi kettőt nem is igazán hallgatom, de a saját zenekarát igen.

Én valahogy úgy vagyok vele, hogy a hangját nagyon szeretem, de az Ignite zenéjét nem igazán…

Én azt nem mondanám, hogy nem szeretem, egyszerűen csak nem az én zeném. Helyette inkább Mark Lanegant hallgatok. A rágógumizene sosem érdekelt, inkább John Coltrane, a Beatles áll közel hozzám. Meg John Lennon, Beethoven, Chopin.

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál a világon, mi lenne az?

A férfiak gondolkodásmódját.

Nem a nőkét?!

Nem, őket szeretem.
A férfiak gonoszak, mindig azok voltak, az idők kezdete óta. A férfi maga a kórság, egy parazita. A nők az univerzum angyali teremtményei. Jó, valahol a férfiak is azok, de a legtöbben egyszerűen nem képesek látni. A férfiak nem jó emberek.
Megváltoztatnám a politikát mindenhol a világon. A terrort gyengédséggé alakítanám. Mindent megváltoztatnék, ami a minket körülvevő környezetünkhöz kapcsolódik. Megmenteném az állatokat, minden veszélyben lévő fajt. De először a férfiak agyát változtatnám meg, akik kurvára nem törődnek például a gorillákkal. Már csak hatszáz gorilla él a világon! Meglenne a forrásunk ahhoz, hogy megállítsuk a kihalásukat, de még mindig inkább azért fizetnek, hogy a kibaszott japánok és koreaiak megöljék a cápákat, a delfineket és a bálnákat. És ezzel üzletelnek illegálisan. Direkt nem akarja ezt észrevenni senki, mert a japánok uralják a kibaszott világot, a kínai a leggazdagabb nép, Amerika pedig döglött. Mondd meg, ki a franc fog a bálnákkal törődni?! Meg a tintahalakkal, és az összes többi hallal a tengerekben, óceánokban? Kibaszottul gyűlölöm az embereket ezért. Utálom a politikát meg az egész világot. Mindamellett szeretem is, mert gyönyörű, de minden, ami körülvesz, kurvára undorít. Minden és mindenki. Obamában is bíztam, de nagyot csalódtam benne.

Mi a legjobb és a legrosszabb dolog a New York-i életben?

A legjobb az ott élő emberek és a művészet. A meleg zene, a meleg költészet, a punk rock, a junkie-k, a transszexuális emberek. A legrosszabb az igazán gazdag réteg, akik egyre inkább megnehezítik az életet New Yorkban. És rühellem az ottani politikát meg a seggfejeket.

További fotók:
Keith Caputo

(Az interjú nyomtatásban a Rockinform 178. számában olvasható.)