Shock!

Szeptember végén ismét Budapesten koncertezett a rock/metal színtér egyik legsokoldalúbb muzsikusa, aki immáron rutinos interjúalanyunknak is tekinthető: mivel az első és a második alkalommal is roppant udvarias, intelligens és fanyar humorú figurát ismertünk meg Kip Winger személyében, nem is lehetett kérdés, hogy harmadszor is igényt tartunk néhány percre a zenész drága idejéből. Kip nem is cáfolt rá a várakozásainkra: most is ugyanolyan udvarias, intelligens és fanyar humorú figura volt, mint az utóbbi alkalmakkor. Vagyis remélhetőleg legközelebb is leülhetünk vele egy olyan csevej erejéig, mint ami az alábbiakban olvasható.

A legutolsó lemezed 2008-ben jelent meg. Mai fejjel hogyan gondolsz vissza rá?

Összességében csak pozitív visszajelzéseket kaptam rá, mindenki szerette az albumot. Tudod, ma már másképp állnak az emberek a zenémhez, mint 1997-ben, amikor az első szólóalbumom megjelent... Ebben persze alighanem az is közrejátszott, hogy a From The Moon The Sun kicsit másképp készült, mint a thisconversationseemslikeadream és a Songs From The Ocean Floor. Utóbbiaknál leültem, és célirányosan megírtam egy lemeznyi dalt, az utolsónál viszont a nyolc év alatt összeállt témák közül válogattam ki a legerősebbeket. Ez szerintem hallatszott is rajta. Szóval a kérdésedre válaszolva: ma is teljesen elégedett vagyok az albummal. Szeretem, ahogyan szól, és a dalokra is büszke vagyok. Úgy gondolom, jó keveréke volt mindannak, amit szólóművészként csinálok.

Egyetértesz, ha azt mondom, hogy nagyon erősen érződik az albumon a komolyzene hatása?

(elgondolkodik) Tény, hogy ott volt rajta a Ghosts, ami miatt egyből adja magát ez a képzettársítás. Viszont ha belegondolsz, a komolyzene már jóval a szólókorszakom előtt is ott volt a zenémben. Gondolj csak a vonósnégyesre a Hungry elején... Persze nem akarom megjátszani, hogy igazából mindig is ez dobbantotta meg a szívemet, főleg, hogy – a balettes múltam ellenére – nem is komolyzenén nevelkedtem, hanem Led Zeppelinen. De tény, hogy a hatás nem új.

Ha már így szóba került a Ghosts: amikor a balettet színpadra állítottad, milyen hozzáállással szembesültél a zenészek részéről? Nem voltak előítéletesek?

Ó, dehogyisnem... Azt hitték, fogalmam sincs, mi a faszt csinálok, és egyből a Spinal Tapre asszociáltak, amikor megláttak. Aztán belelestek a kottákba és szembesültek vele, hogy nem tudják eljátszani, amit írtam, szóval kicsit azért helyretettem a dolgokat. (mosolyog)

Úgy tudom, elég jó fogadtatása volt a darabnak.

Igen. Tudod, mindig is az álmaim között szerepelt, hogy írjak egy komplett balettet. Amikor nagyjából összeállt a darab, próba-szerencse alapon elküldtem Christopher Wheeldonnak, aki az egyik legnagyobb ma élő koreográfus. Szerencsém volt: Christopher imádta a zenét, így egyből el is kezdtünk dolgozni a színpadra állításán. Azóta pedig már bemutatták San Franciscóban és Londonban is, és olyan mértékadó lapokban is elragadtatva írtak róla, mint például a New York Times. Szóval eléggé megcsináltam vele a szerencsémet ismét... Igazság szerint két alkalommal sikerült telibe találnom a céltábla közepét a karrierem során: először az első lemezzel, ami azonnal robbant, és sok millió ment el belőle, aztán utána ezzel. Majdnem eltelt közben negyed évszázad, de sikerült... Csak ebből persze messze nem keresek majd annyit, hiszen a komolyzenében nincs pénz. (mosolyog)

Milyen érzés volt színpadon látni a darabodat?

Fantasztikus. És teljesen szürreális. Annyit elárulhatok: amikor ott ültem a San Francisco-i operaházban, és először néztem az előadást, az az egész karrierem leghatalmasabb csúcspontja volt. Még annál is nagyobb csúcs, mint amikor annak idején telt ház előtt léptünk fel a Wingerrel a Wembley Arenában. A rockzene persze teljesen másról szól: ott az a lényeg, hogy áradjon az adrenalin, miközben kialakítasz egy sajátos kapcsolatot a közönségeddel. Másfél-két évente körbejárod a világot, és imádják az emberek, jó a buli. Egy ilyen balettelőadás gyökeresen eltér ettől, hiszen ott mindenki csendben, áhítattal figyel.

Bizonyára lesz folytatás is akkor a komolyzenei vonalon...

Nem lesz, hanem már van is. A mű címe Conservations With Nijinsky, és teljesen más, mint a Ghosts, hiszen nem csak bizonyos számú hangszer, hanem komplett nagyzenekar szerepel benne. Nagyobb szabású darab, átfogóbb, rétegesebb struktúra... De egyébként nem így gondolkodom rajta: ez egyszerűen csak a következő darabom ezen a vonalon. A szimfonikus irány a zeném harmadik inkarnációja, ha úgy tetszik. Zenészként, zeneszerzőként nyilván ez jelenti számomra a legnagyobb kihívást, hiszen olyan területen kell valami jelentőségteljeset alkotnom, ahol azelőtt a zenetörténelem leghatalmasabb géniuszai mozogtak. Ami néha roppant ijesztő tud lenni, de éppen ez benne a szép is.

Mondhatjuk, hogy ma már a komolyzenei dolgaid jelentik számodra az elsődleges prioritást?

A szívemhez mindenképpen ezek állnak a legközelebb, igen. De a zenekarral is imádok játszani ma is. Tudod, hogy van ez: ha van egy kutyád, és utána befogadsz még mellette más kutyákat is, akkor is az első kutya marad „A" kutya, hiába imádod ugyanannyira a többi jószágot is... (nevet) És ugyanígy egy új szólóalbumon is dolgozom, amit még az év vége előtt be szeretnék fejezni.

Ez is amolyan akusztikusabb, lazább vonalú zenét rejt majd, mint az előzőek?

A szólólemezeimen az első perctől kezdve kísérletezem. A thisconversation... albumon tudatosan megpróbáltam, milyen az, amikor a feje tetejére fordítom a Winger világát. Az a szabály, hogy nincs szabály: bármi felfér ezekre az albumokra, ami nekem tetszik, teljesen mindegy, milyen jellegű dalról vagy hangzásról beszélünk. Vagyis nincs formula. Ellentétben a Wingerrel, ahol Reb Beach gitárjátékából és az én dallamaimból, hangszerelési ötleteimből áll össze a lényeg. Ha önálló lemezt készítek, ott nincs recept. Ezt az új albumot is így közelítem meg. Megpróbálok valami olyasmit alkotni, amihez az emberek kapcsolódni tudnak, amit gyönyörűnek találnak, ami jelent nekik valamit. Nem a brandépítésről, nem a pólóeladásról szól a dolog... (vigyorog) A Wingerrel azért erre is figyelnünk kellett egy időben, bár a zene nem feltétlenül szolgálta ki a marketinget. Már arra gondolok, hogy mindig is egyfajta furcsa átmenetet képeztünk a Def Leppard meg a Dream Theater között. Bennünk voltak a súlyos progresszív dolgok is, de közben nagy refréneket, slágeres nótákat írtunk... Valószínűleg ezért számít a mai napig totálisan félreértett zenekarnak a Winger.

Új Winger lemezt terveztek valamikor?

Mindenképpen. Olyannyira, hogy még április előtt el akarjuk készíteni.

Dalaitok vannak már hozzá esetleg?

Nincsenek. Nézd, nekünk nem olyan nagy ördöngösség ám megírni egy Winger lemezt... A Karma is tíz nap alatt készült el. Leültünk Rebbel, aztán első nap: első dal, második nap: második dal, harmadik nap: harmadik dal... (nevet) Na jó, lehet, hogy sarkítok egy kicsit, de értitek a lényeget. A dalszerzés Rebbel közös része legfeljebb két hetet vesz igénybe. Szóval ezzel biztosan nem lesz probléma.

Még egy dolog maradt a végére: tavaly szerepeltél régi kollégád, Alice Cooper lemezén, a Welcome 2 My Nightmare-en. Hogyan kerültél fel az albumra?

A producerrel, Bob Ezrinnel futottam össze Nashville-ben, akivel nagyon jóban vagyunk. Meg persze Alice-szel is nagyon szeretjük egymást a mai napig. Aztán lementem egy koncertre, a buli után belehallgattam a készülő anyagba, és azt mondtam nekik: vegyetek be engem is, vagy szétrúgom a seggeteket! (nevet) Még az is felmerült, hogy esetleg én basszusgitározzam fel a lemez egy részét, de ezt végül időegyeztetési problémák miatt elvetettük. Így aztán maradt a vokálozás. De a helyzet az, hogy a mai napig nem hallottam az albumot, még azt a nótát sem, amiben énekeltem... Jó lett legalább?

Abszolút, ne aggódj miatta.

Na, hát akkor nincs is semmi gond! (nevet) Jó móka volt.