Shock!

Fennállásának húszéves jubileumát ünnepelte tavaly a Nadir, akik extrém doom/death/ki-tudja-milyen zenéjükkel nem mondhatni, hogy a tömegek kedvenceivé váltak volna ebben a két évtizedben, ám az undergroundban töretlen respektet vívtak ki maguknak kompromisszumoktól mentes hozzáállásukkal. A csapat felállása ráadásul csupán minimális mértékben változott az évek során, vagyis eltökéltségükhöz, összeforrottságukhoz e tekintetben sem igazán férhet kétség. Tauszik Viktor frontemberrel tekintettünk vissza a múltba és néztünk előre a jövőbe.

Két évtized még külföldi sztárzenekarok esetében is rengeteg, egy magyar underground csapat életében viszont egyenesen elképesztő idő. Mi a titka annak, hogy ennyi ideje képesek vagytok működni, ráadásul a felállást tekintve ilyen stabilan?

Annyi a titok, hogy a zenekar egész létezése magával a zenekarral egyidős vagy még annál is régebbi barátságokra épül. Ha éppen nem a Nadir vagy valamelyik egyéb zenekarunk, projektünk dolgaival foglalkozunk, akkor is rendszeresen összejárunk. Ennyivel erősebb a tagság összetartása annál, mintha pusztán a közös érdeklődés és ízlés kötne össze bennünket. Ennek is köszönhető, hogy 1998 óta, tehát a Dark Clouds-időket is beleszámolva csak basszusgitáros-poszton voltak cseréink, azokból is csupán három. A mostani bőgős, Gál Feri (Step On It) is régi jó ismerősünk, tovább erősíti a társaságon belüli remek hangulatot.

Mennyiben tudjátok manapság biztosítani a fix működést, tekintettel arra, hogy amennyire tudom, Szabolcs például nem is nagyon tartózkodik Magyarországon?

A zenekari munka nálunk abszolút folyamatos. Szabolcs külföldről is jelentős mértékben veszi ki a részét a dalírásból és a stúdiózásból. A felvételek keverését is ő végzi. Azért ha teheti, hazajön. Júniusban az A38-on, a Crowbar előtt ő dobolt nálunk, és az év végére is tervezi, hogy hazalátogat. A többi koncertünkön előbb Kiss Dávid játszott velünk, a mostani bulikon pedig a bátyja, Tamás segít ki minket.

Mi tud motiválni ma Magyarországon egy olyan szinten mozgó zenekart, mint a Nadir? Voltak-e olyan hullámvölgyeitek, amikor megfordult a fejetekben, hogy befejezitek?

Először is számunkra ma is a zenélés a legjobb módja annak, hogy kiadjuk magunkból a hétköznapok során felhalmozódott indulatokat, és hogy pozitív energiává alakítsuk ezeket. Erre egy próba is tökéletesen alkalmas, nem is beszélve a koncertekről. A legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat. Élőben szintén az a célunk, hogy a közös muzsikálás öröme jöjjön le a színpadról, és ha a visszajelzések is megerősítenek abban, hogy sikerül ezt elérnünk, az további pluszt ad mindehhez. Ezen felül külön is inspiráló, ha a szövegi mondanivalónk is visszhangra talál, vagy ha konkrét tettekkel segíthetünk olyan ügyeket, amelyekkel azonosulni tudunk. Ilyen volt idén nyáron az a koncertünk – a The Southern Oracle vendégeként, az ő lemezbemutató bulijukon –, amelyen nyilvánosan adtuk át az Állatmentő Ligának az ő támogatásukra készített pólók eladásából befolyt összeget. Hullámvölgyek és kilátástalannak tűnő helyzetek persze a mi életünkben is voltak, de az ilyesmin javarészt még a Dark Clouds korszakban estünk át. Szerencsére mindig át tudtuk beszélni a problémákat, és megtaláltuk a továbblépés lehetőségét. Volt, aki menet közben „kihullott" mellőlünk, mert kevésbé bizonyult kitartónak, vagy mert másfelé indult el az életben. Bennünk, többiekben viszont mindig is megvolt a késztetés és kreativitás a folytatáshoz.

Hogyan emlékszel ma vissza a kezdeti lépésekre, van-e olyasmi, amit esetleg bánsz vagy másként csinálnál mai aggyal?

Ahogy volt, úgy volt. Nem igazán szoktam foglalkozni ezzel, mert bár mi is követtünk el hibákat, ahogy bárki más, ezekből a ballépésekből is tanul az ember. Éppen az előbb említett mélypontok hoztak minket még közelebb egymáshoz és segítettek abban, hogy ma lényegesen könnyebben hidaljunk át bármilyen nehézséget. Mindig is különösen jó ötletnek tartottam például, hogy teljes mértékben a saját kezünkbe vettük a lemezeink kiadását és terjesztését. Ma, amikor az internet már kikerülhetetlen, abszolút praktikus és célravezető az a módszer, amely nálunk már régóta bevált.

Zenei szempontból, lemezről lemezre haladva miként jellemeznéd a csapat evolúcióját? Kérlek, jellemezd az egyes albumokat: mit gondolsz róluk mai fejjel?

A Tenacity dalainak zömét még a Dark Clouds-időkben írtuk. Elég sikeres lemez lett, több elismerést is begyűjtöttünk vele, vagyis nem csak mi éreztük úgy, hogy jól sikerült. Úgy gondolom, minden lemezzel egyre közelebb jutunk ahhoz a soundhoz, amelyet megálmodtunk magunknak és a Those Who Bought The Rain is komoly előrelépést jelentett. Az Eco-ethic nótáinak többségével manapság is maradéktalanul elégedettek vagyunk, és annak az albumnak a doomos hangolását is reaktiváltuk most az új anyagon. A mai napig erről a lemezről játsszuk a legtöbb nótát a koncerteken, sőt a nemrégiben megjelent, jótékony célú Animals Over People Vol. 1 válogatáson a Rescue Shelternek egy felújított változata szerepel. Az Exitust viszont szerintem túlcsiszoltunk (Szabolcs keverte). Elég sok időnk volt bíbelődni vele, át is estünk a ló túloldalára. Összességében egy kísérletezős lemez, amelyen elég sok minden megfér. A húsz éves jubileumi EP-nk, az A Lasting Dose Of Venom egy összefoglaló jellegű anyag, hangzásban pedig egy újabb lépés az általunk helyesnek tartott irányba. Az éppen most készülő új album pedig zeneileg sokkal nyomasztóbb lesz, komolyabb újdonságot azonban szövegi téren hoz majd, ugyanis konceptlemezre készülünk! Ilyen nagy horderejű anyagra még nem vállalkoztunk, úgyhogy igen aprólékosan csiszolgatjuk a dalokat.

Utólag mit gondolsz a névváltoztatásról?

Fontos és szükséges lépés volt. A kezdeti doom/death metalhoz képest a zenénk fokozatosan csiszolódott és eljutottunk arra a pontra, amikor az ebből kifejlődött death/doom/hardcore-ötvözettel már nem volt összeegyeztethető a régi név. Ezért döntöttünk a váltás mellett. Éppolyan fontos azonban, hogy jól is tudtuk kommunikálni a névváltoztatást. Így senki nem értette félre a helyzetet, és nem hitte azt, hogy feloszlásról, illetve egy teljesen új zenekar elindításáról van szó. Egyébként éppen ezért, a folytonosság fenntartása miatt választottuk új névnek az első teljes Dark Clouds album címét.

A szövegvilágotok mindig is sarkalatos pontnak számított. Kiket tekintettél mintának szövegíróként régebben, és kikkel érzel szellemi rokonságot a mai színtérről?

Régebben elsősorban olyanokat tekintettem példaképnek, mint Martin Walkyier (Sabbat, Skyclad) vagy Warrel Dane (Sanctuary, Nevermore) a rendkívül mély valóságlátásuk és fogalmazásmódjuk miatt. Előbbinél ezen felül a jellegzetesen szarkasztikus humor, utóbbinál pedig az erős költői véna fogott meg. Melléjük idővel felsorakozott Greg Bennick (Trial, Between Earth & Sky), akinél nem csupán az imént felsorolt tényezők valamelyike játszott közre, de a hardcore mozgalomban folytatott, illetve azon kívüli tevékenysége szintén inspiráló hatású. Ha meg egyenes, köntörfalazás nélküli megnyilvánulásokról van szó, azokban Gary Meskil (Pro-Pain) vagy Karl Buechner (Earth Crisis) a nagy tanár.

Jellemző a csapatra, hogy előszeretettel rögzítetek feldolgozásokat olyan zenekaroktól, amelyekre már a legfanatikusabbak is alig emlékeznek. Milyen visszajelzések érkeznek például egy Stressball-feldolgozásra?

Ezek a feldolgozások inkább nekünk fontosak. A Stressballra nem sokan kapják fel a fejüket, de nem is ez volt vele a célunk! Az Underground Heroes feldolgozás-lemezünk olyan indíttatással készült, hogy azokat a hatásainkat próbáljuk megmutatni, amelykehez alaposabban bele kell ásnia magát egy átlag metalosnak az undergroundba, illetve amelyek nem hallatszanak ki a zenénkből egyértelműen. Semmiképp nem akartunk átlagos, kiszámítható feldolgozás-anyagot – jól ismert metal klasszikusok vagy Bolt Thrower, Crowbar satöbbi (a legnyilvánvalóbb hatásaink) számok átirataival – kiadni a kezünkből.

Mennyire más a mai magyar színtér ahhoz képest, amikor elkezdtétek, illetve ahhoz a viszonylag pörgős időszakhoz képest, ami nagyjából az ezredforduló korszakán titeket is érintett még Dark Cloudsként?

Az emberek sokkal nyitottabbak és ez jó! Viszont rengeteg a buli, ami elszívja a levegőt a magunkfajta bandák elől. Nehezebben lehet érvényesülni. Ami ma kimondottan erős itthon, az a doom / stoner bandák színvonala. Jelenleg ez a legerősebb vonulat. Más kérdés, hogy nem túl sokan értékelik... De hát mit értékelnek egyáltalán az emberek ebben az országban?

Hamarosan megjelenik egy split kiadványotok a Drow zenekarral. Erről mit kell tudni?

A Drow-hoz fűződő baráti kapcsolatunk nem régi keletű, de már két közös bulink volt és hamarosan sor kerül a harmadikra is. A split ötlete még az első előtt, tavasszal merült fel és az ősz végére időzítjük a megjelenését. Részünkről ez lesz a következő teljes album felvezetése. A két zenekar két-két száma kerül fel rá, a mi egyik dalunk egészen biztosan csak itt lesz hallható. Egy régi hagyományunkat folytatjuk ezzel, hiszen a Khil címre keresztelt split már a harmadik ilyen jellegű anyagunk lesz. Az elsőt annak idején a Step On Ittel közösen hoztuk ki, pontosan ugyanilyen baráti alapon.

Mikor jelenhet meg az Exitus folytatása? Egyáltalán látjátok-e még értelmét hagyományos nagylemezeket megjelentetni?

A split anyag ránk eső részének keverését éppen most fejeztük be. Ezzel párhuzamosan már folynak a következő lemezünk munkálatai is. Reálisan nézve 2015 elejére várható a megjelenése. Mi szeretünk teljes albumokat hallgatni, így az ilyen hagyományos sorlemezek kiadásának is látjuk értelmét.

Mi a véleményed a metalszíntér jelenlegi állapotáról Magyarországon, illetve külföldön? Miket hallgatsz szívesen manapság?

Itthon, mint említettem, a doom/stoner-bandák emelkednek az általános nagy szürke kliséáradatból. A Magma Rise, a Wall Of Sleep, a HAW, az Apey And The Pea satöbbi bárhol a világon kimagaslónak számítana. Nemzetközi viszonylatban a sok mostani hasonszőrű, formalizált egyen-banda kiakaszt, beérjük a régi favoritokkal: az idei termésből mondjuk az Overkill, az Earth Crisis, a Crowbar vagy a Sanctuary albumát tartom kiugrónak.