Felbukkanása idején sokan csak legyintettek a floridai Triviumra, mondván, röhejesen fiatalok még, lehetetlen, hogy ennyi idősen képesek lesznek stabilan megkapaszkodni a metal színtéren, pláne tartani az áttörést meghozó 2005-ös Ascendancy lemez színvonalát. A Matt Heafy vezette zenekar azóta egyértelműen rácáfolt a kétkedőkre, bár azt nem lehetne állítani, hogy közben végig megmaradtak volna egy irányvonal mellett: noha alapkarakterük megmaradt, a csapat azóta úgyszólván minden produkcióján máshová helyezte a hangsúlyokat. Nem kivétel ez alól a friss Vengeance Falls nagylemez sem, a Trivium immáron hatodik albuma, amely ismét egy tradicionálisabb szabású, direktebben thrashes vonalon mozog. Corey Beaulieu szólógitárossal beszélgettünk.
Corey, egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy ez a lemez egy kicsit megint más lett, mint a legutóbbi?
Végső soron igen, de azért alapvetően mégis csak arról van szó, hogy a Vengeance Falls a következő logikus lépés az In Waves után. Előzetesen csupán annyit tűztünk ki magunk elé, hogy meghaladjuk az előző albumot, és írjunk egy olyan lemezt, ami elejétől végéig fogós dalokkal, nagy groove-okkal, ragadós énektémákkal van tele, és teljesen egységes hangulatú. Ezt a célt szerintem maradéktalanul sikerült is teljesítenünk. Nagyon ráfeküdtünk a dalszerzésre, tényleg folyamatosan sarkalltuk magunkat és egymást a még jobb teljesítményre. A végeredmény egy nagyon erős lemez lett, amely egyszerre groove-orientált és fogós, de eközben rengeteg minden történik is a dalokban. Roppant tömény és masszív a hangszerelés, ám arra is figyeltünk, hogy ne folyjon egybe a lemez: van az egésznek egy egységes dinamikája, emelkedőkkel és lejtőkkel, eltérő ritmusokkal, hangulatokkal. A Vengeance Falls valahol az eszenciája mindannak, amit eddig csináltunk.
Bevallom, meglepett, amikor kiderült, hogy David Draiman lesz a produceretek... Miért pont őt választottátok, amikor főállásban nem is producer?
David hallotta az In Waves albumot, és nagyon tetszett neki, hogy mennyit fejlődött a zenekar a kezdetek óta. Amikor beszélgettünk vele erről, sok olyan hasznos ötlet merült fel, amik elsősorban a még fogósabb énekdallamokra, a még ütősebb groove-okra vonatkoztak, ekkor fordult meg először a fejünkben, hogy talán érdemes lenne együtt dolgoznunk. A világ persze elsősorban tényleg nem producerként ismeri őt, de ebben az is benne van, hogy nem látunk bele pontosan abba, hogyan készül egy Disturbed album. David ugyanis nagyon ért a produkciós munkához is, és száz százalékig odatette magát a felvételek során. Totálisan együtt lélegzett velünk, rengeteg briliáns ötlettel járult hozzá az albumhoz. Tulajdonképpen már a pre-produkciós fázisban kiderült, mennyire egy húron pendülünk, és ő is nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy minél többet hozzunk ki magunkból.
Ha jól veszem ki a szavaidból, amolyan klasszikus zenei rendezői szerepet játszott mellettetek, igaz?
Pontosan, hiszen a keverésért most is Colin Richardson felelt. David ahhoz segített hozzá minket, hogy próbáljuk meg egy kicsit kívülről szemlélni a dolgokat, és elszakadjunk a saját bejáratott dolgainktól. Mindent egy új szintre akartunk eljuttatni ezzel az albummal, és ehhez nyújtott elképesztő támogatást. Ennek köszönhetően szerepelnek például olyan ritmusok a lemezen, amelyek magunktól nem feltétlenül jutottak volna eszünkbe: ezek az ütemek eltérnek a megszokott metalos ritmusoktól. De ugyanígy az énekre is egy rakás javaslatot tett. Matt eleve képezte magát az utóbbi lemez óta, David segítségével viszont tényleg olyan teljesítményt hozott ki magából, amellyel felülmúlta önmagát. Szóval egy kicsit megkavarta a kását a jelenléte, mert kirángatott minket a komfortzónánkból, és ezáltal olyan ötleteket hozott ki belőlünk is, amiket nemhogy a rajongótábor, de még mi sem igazán vártunk volna magunktól. Mindez egyébként számára is újdonság volt, hiszen mi vagyunk az első zenekar, akik mellett producerként is bemutatkozik. Tényleg fantasztikus munkát végzett, és nagyon jó hangulatban is dolgoztunk vele. Remek fickó, aki számunkra is friss szemlélettel közelített a munkához.
Tudsz példát mondani arra, miben nyilvánult meg ez a friss szemlélet?
Például abban, hogy az összképet nézte, és nem veszett el a részletekben, erre ugyanis egy idő után mindenki hajlamos a stúdióban. Ha egy téma harmadszorra már kurva jól szólt, és benne volt a kellő húzás, akkor nem futottunk neki még további tíz alkalommal, hogy hátha még jobb lesz, hanem továbbléptünk a következőre. Ez azért is jó, mert nem fulladtunk szőrszálhasogatásba, nem fásultunk bele semmibe, és nem veszett ki az izgalom a melóból. Ez pedig a lemezen is hallatszik, ugyanis mentes a sterilitástól.
Akárhogyan is nézzük, hihetetlenül fiatalon kerültetek bele ebbe az egész bizniszbe. Ha magát a dalszerzést nézzük, mennyiben álltok másképp a zeneíráshoz, mint mondjuk az első egy-két album idején?
Amikor az Ember To Inferno és az Ascendancy nótáit írtuk, még nem turnéztunk folyamatosan, szóval rengeteg szabadidővel rendelkeztünk. Próbáltunk, jammeltünk, és elsősorban a saját szórakoztatásunkra írtuk a dalokat. A helyzet az Ascendancy sikerével változott meg, méghozzá gyökeresen, onnantól kezdve ugyanis komolyan turnézó zenekar lett a Trivium, és ez azóta csak fokozódott. Így aztán mi is elkezdtünk a turnékon dalokat írni, a laptopokra feldemózni a friss ötleteket. Nagyjából a Vengeance Falls anyagának 90 százaléka is így született: koncertezés közben találtunk időt a témák kidolgozására, meghangszerelésére, aztán utána folyamatosan változtattunk rajtuk. Egyik nap Németországban, az öltözőben támad egy jó elképzelésed, ami utána a következő két napban folyamatosan ott pörög a fejedben, aztán Zürichben, szintén az öltözőben már magától megszületik hozzá a folytatás. A koncertek előtti bemelegítésekből rengeteg használható téma származik, gyakran telefonokkal vesszük fel őket. De olyan is előfordul, hogy Paolo eltűnik pár órára a turnébusz hátsó részében, aztán egy háromnegyedig kész új nótával tér vissza hozzánk. Sokan nem szeretnek turnézás közben dalokat írni, nekünk viszont bejön ez a munkamódszer. Egy turnén az ember sokkal inspiráltabb, hiszen folyamatosan változik körülötte a környezet, és rengeteg új impulzus éri, amelyek folyamatosan generálják a további ötleteket. Aztán amikor hazaértünk, és nyugi van, kikapcsolódunk, már nem a semmiből kell nekiállni dalokat írni, hanem kész vázlataink, alapjaink vannak. Így egyébként pihenni is sokkal könnyebb, hiszen kevésbé nyomasztó az előtted álló újabb feladat.
Elképesztően sokat turnéztatok az utóbbi években. Egy pillanatra sem érzitek monotonnak vagy lélekölőnek ezt a verklit?
Mindig úgy iktatunk be pár hetes szüneteket, hogy ne érezzük annak. Négy hónapig non-stop úton lenni nyilván nem egyszerű, de ha mi vagyunk a headliner az adott turnén, akkor mi határozzuk meg a menetrendet is.
Szerinted még meddig juthat a Trivium népszerűségben?
Nem tudom, ez majd elválik. Mindenképpen szeretnénk minél több embert és még több fiatal srácot meggyőzni, a metal felé fordítani. Én egyáltalán nem tartom irreális célnak, hogy a zenekar előbb-utóbb európai fesztiválok főzenekaraként vagy legalábbis ehhez közeli pozícióban játsszon.
Európában eszerint népszerűbbek vagytok, mint odahaza?
Teljesen egyértelműen. Ebben mondjuk az is közrejátszik, hogy az Egyesült Államokban legalább három-négy éve nem volt önálló turnénk, mindig valaki előzenekaraként játszottunk. Az új albummal viszont most lesz saját körünk is Észak-Amerikában, amit mindannyian nagyon várunk.
Az előzenekarokhoz ráadásul nem is mindig kegyes a sors...
Lekopogom, de egyelőre nincsenek különösebb horrorsztorijaink. Köztudott, hogy az Iron Maiden vagy főleg a Slayer turnéin nincs könnyű dolga az előzenekaroknak, minket is mindenki rettegtetett, de aztán minden teljesen jól sült el. Egy-két bekiabálás eleinte persze volt, de aztán meggyőztük a közönséget, mert minden koncerten baromira odatesszük magunkat, és ezt az emberek is megérzik, látják, tudják, hogy őszinte-e valami vagy sem. Másrészt elég régóta itt vagyunk már a színtéren, szóval szerintem mindenki tisztában van vele, hogy nem a semmiből értük el az eredményeinket, hanem kőkemény munkával, és azt is tudják, hogy nem fogunk eltűnni sem egyik pillanatról a másikra. A metal eleve a hosszú távon gondolkodó zenekarokról szól.
De azt azért bizonyára te is aláírod, hogy elég sokat változott a zenétek az Ember To Inferno és a Vengeance Falls között...
Ez így igaz, de a lényege ugyanaz. Az Ascendancy nélkül sosem születhetett volna meg az In Waves vagy az új album, és ez mindegyik lemezre igaz a sorban. A The Crusade például így utólag nem a kedvencem, de abban a pillanatban ezzel együtt is az volt a megfelelő lépés: egy olyan album, amin jobban kidomborodtak az old school metal gyökereink. Emellett minden egyes eddigi lemezünkkel szélesítettünk is a bázisunkon, miközben megmaradtak a régi rajongóink is. Amikor Wackenben 80 ezer ember tombol a zenénkre, tudjuk, hogy jó úton járunk.
Sokan a mai napig lemetalcore-oznak benneteket. Idegesít az ilyesmi?
Nem mondanám, hogy idegesít, de soha nem éreztem helytállónak ezt a címkét. Értem, miért aggatták ránk annak idején, de már akkor sem stimmelt... A metalcore-nál már a szóban is benne van a lényege: metal és hardcore egyfajta keresztezéséről beszélünk. A Killswitch Engage-re tökéletesen passzol is ez a meghatározás, nálunk viszont a hardcore sosem volt igazán jelen a zenében. Nem is nagyon hallgattunk ilyesmit, mi a metalos vonalról érkeztünk: a thrashes és heavy metalos csapatokat meg a Pantera-féle súlyos bandákat istenítettük, ezek a mi igazi hatásaink. Az, hogy nálunk is van üvöltős meg dallamos ének, egy másik kérdés – csak ennek alapján szerintem elég nagy hülyeség valamit metalcore-nak titulálni, miközben a zenei alapok teljesen másmilyenek. De amikor felbukkantunk, éppen a metalcore vonal futott a leginkább az underground irányzatok közül, így aztán mi is megkaptuk ezt a címkét. Viszont ettől még sosem éreztük magunkat metalcore-nak.
