Shock!

Akad, aki kapuzárási pániknak tudja be, ha valaki tizenhat éves kor fölött is rokonszenvezik a Triviummal és más hasonszőrű zenekarokkal, de nekem nincsenek aggályaim: bármikor, bárkinek elismerem, hogy bírom Matt Heafyéket. Nemcsak az eddigi négy lemezüket hallgatom szívesen, de amikor volt szerencsém őket elcsípni pár éve a Machine Head előtt, élőben is abszolút szakítottak, teljesen meggyőzően nyomultak. Ehhez képest már az In Waves megérkezése előtt sem igazán tudtam mire vélni Matt előzetes nyilatkozatait az új lemezről, több mint egy hónapos ismerkedés után pedig pláne nem tudom. Eleve nem kedvelem a „most már aztán tényleg megtaláltuk a saját stílusunkat" típusú dumákat, főleg, ha az adott banda – minden nyilvánvaló hatása ellenére – addig is felismerhető volt, a korábbi albumokra tett fanyalgó megjegyzések azonban mindig furák. Biztos van valami oka annak, hogy a tagok manapság nem beszélnek egyértelműen pozitívan az utolsó két albumról, ezt még el is fogadom. A bökkenő inkább az, hogy a The Crusade és a Shogun ettől még egyértelműen kerekebbre sikeredtek az In Waves-nél...

A Triviumot mindig is Heafy átlagon felüli dalszerzői tehetsége emelte ki az átlagból, ennek révén tudott a banda az újgenerációs amerikai metal bandák egyik meghatározó képviselőjévé válni. Sokan leírták őket annyival, hogy hullámlovaglók, ezt azonban sosem éreztem jogosnak. Pláne annak fényében nem, hogy a tagság fele még a huszadik életévét sem töltötte be az áttörést meghozó 2005-ös Ascendancy megjelenésekor, és ehhez képest egy teljes lemezt sikerült teletenniük karakteres, megdöbbentően jó dalokkal. A The Crusade-en aztán olyan nagyot ugrottak előre a hagyományosabb thrash/power dolgok irányába, amitől talán még ők maguk is megijedtek egy kicsit, ennek tudtam be utóbb a Shogun komplexebb, hosszabb nótákkal telepakolt, megint zorallabb megközelítését. Most nagyjából mindent szintetizálnak, amit eddig csináltak, ebből a szempontból tehát tényleg definitívnek tekinthető az In Waves, ezen túlmenően azonban nem hallom rajta azt a döbbenetes előrelépést az elődökhöz képest, amit a tagok interjúi szerint hallanom kellene.

Ha tehát valaki váltásra, netán grandiózus fejlődésre számított volna Heafy és Corey Beaulieu hangzatos szavai miatt, felejtse el ilyen irányú félelmeit/reményeit. Az In Waves dalaiban itt-ott valóban akadnak újszerű megoldások, de gyakorlatilag egyszer sem szalad az ember szemöldöke a feje tetejéig, a Trivium ugyanis – hála a jó égnek – nem forradalmasította sem saját stílusát, sem a metalt, nem eveztek át más vonalra, és nem lettek ugrásszerűen jobbak vagy rosszabbak sem, mint eddig voltak. Ez itt ugyanaz az egyszerre súlyos és dallamos, klasszikus thrashes elemeket és modern brutál hatásokat egyaránt ötvöző energiadús, riff- és szólógazdag metal, amivel oly sokan megszerették őket az elmúlt évek során.

Matték nem spórolnak a jól megformált dalokkal, mindjárt a zongorapittyegős intróból kibontakozó címadó nagyot szakít a dallamos-üvöltős részek váltakozásaival, még ha egy kicsit hosszabb is a kelleténél. A következő agyból elsőre kiirthatatlan témákat a Watch The World Burn hozza, ami akár a Crusade-ről is lemaradhatott volna (bár ők nyilván azt mondanák, sokkal jobb bárminél, mint ami ott szerepel...), és a pulzáló riffre épített Built To Fall is igazi metal sláger. Rövid, de velős, a refrén pedig egyből ragad, és remekül vezeti fel a lemez talán legjobb dalát, a Caustic Are The Ties That Bindot, ahol valóban az annyit emlegetett Ascendancy érzésvilága veregeti hátba az embert. Tökéletesen felépített, száz százalékig kiérlelt szerzemény ez méregerős dallamokkal, ami megint tökéletesen példázza Matt tehetségét. Kiugróan erős a félig-meddig lassú, de hagyományos power balladának mégsem nevezhető Of All These Yesterdays is a műsor vége felé. Ezek mellett azonban sajnos akadnak vállvonogatósabb darabok is az In Waves-en. Nem sorolom fel őket egyenként, de – a netes véleményeket olvasva a többséggel ellentétben – nekem ebbe a körbe tartozik a lemez legbrutálisabb tétele, a végig üvöltözős éneket hozó Dusk Dismantled és a sűrű riffelésű, mogorva Black is. Nem rosszak persze ezek sem, valami mégis hiányzik belőlük ahhoz, hogy igazán lelkes legyek tőlük.

A legproblémásabb pontnak mégsem a semmilyenebb nótákat, hanem a brutálisan elnyújtott lemezhosszt érzem. A normál verziónál lényegesen elterjedtebb speciális kiadás több mint 67 perces, ez pedig egyértelműen komoly túlzás. Pláne, hogy valami furcsa oknál fogva az extra verzió végére felpakolták eddigi talán leggyengébb dalukat, a God Of War III EP-ről már ismert Shattering The Skies Above-ot is, amit inkább elfelejteni kellene, mintsem megint közzétenni, és a Sepultura Slave New Worldjének feldolgozásáról sem tudok túl sok jót elmondani. Lehet, hogy maga a szám egyszerű, de itt a példa arra, hogy egy szimpla téma igazán hatásos megszólaltatása sem pusztán elhatározás kérdése. Stimmel minden hang, mégsem sikerült megközelíteni a '93-as eredeti brutális intenzitását...

Az In Waves egyébként csodaszépen szól, Colin Richardson tényleg mester, főleg a gitárok radíroznak példás töménységgel. Az új dobos, a Travis Smith helyére érkezett Nick Augusto bemutatkozása is meggyőzőnek tűnik, bár nyilván élőben dől majd el, mire képes és mire nem (de ettől azért nem hinném, hogy félni kellene). Azt meg hiába szajkózzák, hogy hülye, akinek a Metallica ugrik be az anyagról, Matt hangja kapcsán továbbra sem lehet megkerülni James Hetfield emlegetését. Szerintem inkább az a hülye, aki mindenáron le akar tagadni egy teljesen nyilvánvaló hasonlóságot...

Mindent összevetve: nyilván jobb úgy reklámozni valamit, mint pályafutásunk mesterművét, csak ettől még nem feltétlenül lesz igaz a marketingrizsa, a közönség pedig messze nem annyira hülye, ahogy azt a rockzenészek – vagy főleg az útjukat egyengető menedzsmentek... – gondolják. Korrekt Trivium album az In Waves, de egyértelműen több rajta az üresjárat, mint az előző anyagaikon.