Shock!

Elég furcsa zenei útvonalat járt be a floridai Trivium az elmúlt tíz év folyamán, és hosszabb távra visszatekintve most már megkockáztathatom a kijelentést: Matt Heafyék kicsit minden egyes lemezüknél újra akarják definiálni önmagukat. Ebben bizonyára az is benne van, hogy a banda tagjai extrém módon fiatalok voltak, amikor beütött náluk a szerencse, és még nem forrott ki teljesen a stílusuk, mire befutottak – de lehet, hogy nem. Az ok talán mindegy is, a lényeg, hogy a Vengeance Falls egy kicsit megint más, mint a legutóbbi, két évvel ezelőtti In Waves, ami szintén más volt, mint elődje, és így tovább. A végeredmény persze így is triviumos, hiszen a bandának van egy bizonyos stílusa, de ennyi idő és ennyi iránykorrekció, leheletnyi módosítás után nem tagadom, kicsit olyan érzésem van, mintha még mára sem döntötték volna el, pontosan mit is akarnak csinálni.

Az In Waves a maga idejében amolyan szintetizáló album szeretett volna lenni, de nem igazán sikerült neki: Matték igyekeztek mindent összezsúfolni egy helyen, de a dalok színvonalát tekintve minden korábbi munkájukhoz képest egyértelmű visszalépést jelentett az album, és ráadásul még feleslegesen baromi hosszú is volt. A Vengeance Falls egyértelműen jobban sikerült a 2011-es lemeznél, és határozottabb az iránya is: a srácok mintha mostanra értek volna el megint oda, ahová egyszer már eljutottak a 2006-os The Crusade lemezzel, csak akkor egy idő után maguk is megrettentek a nagy ugrástól, és szépen visszakoztak is egy nagyot. A csapat azonban most ismét jobban hajaz egy vegytiszta, modern power/thrash bandára, mint a Shogunon vagy az In Waves-en. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy olyan az új lemez, mint a The Crusade, de a diszkográfiából mindenképpen ahhoz áll a legközelebb. Egyértelműen ezt a párhuzamot erősíti Heafy minden eddiginél dallamosabbra vett éneke, amelyben alighanem a producerként bevetett David Draiman is nagy szerepet játszott (üvöltözés csak néhol bukkan fel amolyan plusz színesítésként), de maga a zene is határozottabban mutat egy bizonyos irányba, nincs olyan csapongás, mint legutóbb.

Amennyiben az a kérdés, valamelyest bevitte-e a Disturbed-öt Draiman a Triviumba vagy sem, a válasz mindenképpen igen. Mindez nem számottevő, ám néhol a megszokott stílus tetejében markánsan érezni bizonyos párhuzamokat, így például már a nyitó Brave This Stormban, de más dalokban is, és mintha a töményen zúzó, agresszív staccato riff is több lenne, mint eddig bármikor. Ez a vonal egyébként nem vált a banda hátrányára, engem legalábbis egyáltalán nem zavar, pláne, hogy a számok is karakteresebbek, kerekebbek, mint legutóbb. Viszont – éppen az egységesebb jelleg miatt – egyvégtében kicsit összefolyik az anyag, és ebből a szempontból például mindenképpen elmarad az In Waves előtti lemezeiktől. Egyenként kerek témákkal álltak elő, egyik nótára sem tudnám azt mondani, hogy gyenge lenne, de mire lepörög a bő háromnegyed óra, kicsit összefolyik a sok zúzós riff. Ritkán mondok ilyet, de nem lett volna baj, ha mondjuk középtájt megtörik az ívet egy lassabb, hangulatosabb darabbal, urabocsá' balladával a sok fémesen szigorkodó tétel közepette, mert így a végére egyszerűen beleszürkül az ember a jottányi szünet nélkül áradó hol-galoppthrash-hol-szaggatott riffzuhatagba. Éppen emiatt nehéz is momentumokat kiemelni a lemezről: külön-külön hallgatva minden szerzemény rendben van, de egyik sem magaslik ki igazán a többi közül.

Ez egyébként a másik pont a relatív egysíkúság mellett – vagy éppen azzal összefüggésben –, ahol kicsit hiányérzetem van a Vengeance Fallsszal kapcsolatban: hiányzik róla egy-két olyan azonnal beütő, megkerülhetetlen téma, mint amilyen mondjuk a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, az A Gunshot To The Head Of Trepidation vagy akár a Down From The Sky volt a maga idejében. A Brave This Storm és a Strife elég közel jár ehhez, de mégsem éri el ezt a szintet, a két hosszabb zárótéma, az Incineration: The Broken World, illetve a Wake (The End Is Nigh) pedig nagyon rendben van, de mégis inkább az epikus érzetet erősíti. Az album hangzása egyébként egészen fantasztikus, egyértelműen ez a legjobban megszólalú lemezük eddig, szóval Draimannek és a technikai részért felelős Colin Richardsonnak egyaránt jár a vállveregetés. A gitárhangzás például túlzás nélkül zseniális lett, úgy karcol, ahogy kell, és a dob megszólalása sem annyira gépies és művi, mint a mai lemezek többségén, bár itt nyilván azért történhettek okosságok, ez manapság már aligha kerülhető meg. Sőt, még Paolo Gregoletto basszusgitárja is hallatszik. És persze jókat is játszanak a srácok, Corey Beaulieu és Matt gitározását csakis dicsérni tudom, Heafy hangját meg már említettem korábban, letagadhatatlan a fejlődés. Meg persze Hetfield hatása is, hiába tiltakozik ő maga ez ellen kézzel-lábbal. De végülis emlékszünk, hivatalosan anno a magyar Mindcrime egyes tagjai sem ismerték a Panterát, és Farkas Zotya is ingerülten reagál, ha valaki egy bizonyos brazil énekes/gitáros nevével dobálózik... Az ilyesmi eszerint a tengerentúlon sem megy másképp.

Ostobaság lenne elvitatni a Vengeance Falls zenei értékeit, Matték egy vérprofi thrash/power alkotást tettek le az asztalra mai köntösben, amellyel bizonyára további sikereket aratnak majd (a világ egyik legfontosabb zenei piacán, Japánban például egyből a listák második helyén kezdtek). Az egybefolyós jelleg is inkább csak az első egy-két hallgatásnál zavaró, harmadszorra-negyedszerre már valamelyest elkülönülnek egymástól a dalok, de hát a változatosság gordiuszi csomóját ez sem vágja át. Összességében az In Waves-nél egyértelműen erősebb, az Ascendancy – The Crusade – Shogun mesterhármasnál viszont valamivel kevesebb ez a lemez. Maradjunk annyiban, hogy korrekt. Közkívánatra: erős nyolcas.