Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt az akkor már komoly névnek számító Obituary azzal a reménnyel adta ki harmadik lemezét, hogy az újabb bivalyerős dalcsokorral szépen folytatják a death világ meghódítását, és még több rajongó előtt zúzhatják el pusztító dalaikat. Ez így is lett, egyvalamivel azonban nem számoltak: a rock/metal közösség nyitottsága és progresszív felfogása valójában csak addig tart, amíg nem talál magának egy kedvencet, akihez foggal-körömmel ragaszkodhat, akit vallásos bigottsággal imádhat. Ezzel önmagában nincs baj, ilyen a rajongói kultúra. A gond ott kezdődik, hogy ez a hozzáállás sokszor a változást élből elutasító konzervativizmust von maga után, ez pedig a zenekarokat is rákényszeríti arra, hogy kreatív csapatból leredukálják magukat márkajelzéssel ellátott gyárakká, ahol a futószalag egymás után köpi ki magából az egykaptafa anyagokat. A floridai csapat mindezt testközelből is megtapasztalhatta, amikor a tagok úgy döntöttek, hogy az 1992-es The End Complete lemeznél nem kívánják teljes egészében reprodukálni előző két korongjukat, hanem némileg új vizekre eveznek.

Szürreális élmény visszatekinteni a harminc évvel ezelőtti keményzene állapotára, és látni, hogy micsoda elképesztő death metal lemezek láttak akkoriban napvilágot. Volt itt At The Gates-debütálás, amely nyersessége ellenére újításoktól sem volt mentes, ekkor rombolt végig a világon a Deicide második lemezével, szívbajt hozva a jókeresztyénekre. Hollandiában a Gorefest emelte magasra a kaszás zászlót a karakteres False-szal, a Cannibal Corpse csak szimplán a zsáner egyik legalapvetőbb albumával rukkolt elő a Tomb Of The Mutilated vérszennyes képében, az igen termékenynek számító floridai talajból előszökkenő Nocturnus pedig bebizonyította, hogy a death metal is lehet progresszív és geek is egyben. Egy ilyen bagázsba került be a szintén floridai Obituary ifjú legénysége is, akik két alapmű, az 1989-es Slowly We Rot és az 1990-es Cause Of Death után nem vágytak másra, csak a jól megérdemelt pihenés helyett még tovább menetelni, és még több s jobb dalt összerittyenteni.

A csapat a második lemezt követően perpetuum mobile-módba váltott, és a következő két évben gyakorlatilag szétturnézta magát. Előbb a Sacred Reich előzenekaraként csavartak végig egy amerikai kört, majd szinte rögtön ezt követően indultak neki európai hódításukra a Morgothtal és a Demolition Hammerrel, hogy ezután visszatérve hazai pályára a Sepulturával és a Sadusszal söpörjenek végig az amerikai színpadokon. 1991-ben aztán, két turné között James Murphy gitáros, aki parádés szólókkal tűzdelte tele a Cause Of Death lemezt, kénytelen volt átadni a helyét a bandába visszatérő Allen Westnek, aki még a Slowly We Rot után hagyta ott társait családi okok miatt. Murphy azonban nem tétlenkedett sokat, és hamarosan már a Cancer soraiban tudta magát, az Obituary pedig immáron egy alaptaggal kiegészülve rontott rá másodjára is Európára. „Óriási volt az egész", emlékszik vissza arra az időszakra Donald Tardy dobos. „A felismerés, hogy egyre több rajongó jelenik meg a bulikon, olyanok, akik tisztában vannak azzal, mi is az Obituary, fantasztikus érzés volt egy olyan fiatal banda számára, mint amilyenek mi voltunk. Kiéhezve álltunk a dolgokhoz, és hagytuk, hogy minden csak magától történjen. Fesztiválokon nyomultunk, új zenét írtunk, hogy aztán még több lemezt adhassunk ki, és még több rajongót nyerhessünk meg."

Mielőtt azonban rátérnénk magára a lemezre, érdemes kicsit megvizsgálni, hol is tartott pontosan népszerűségileg a death metal ekkortájt. Mindjárt látszik, hogy mai ésszel szinte felfoghatatlan teret kapott az irányzat a rockmédiában, és itt most nemcsak a negatív sajtóra kell gondolni. Az olyan, korábban inkább csak hagyományosabb fémzenével foglalkozó magazinok, mint a Rip vagy a Metal Maniacs, 1991-re már a szélsőséges zenékről is elkezdtek tudomást venni, a kor ikonikus tévéműsorának számító Headbanger's Ball késő esti programjában pedig a szilajabb muzsikákra éhezők olyan videóklipekkel találkozhattak, mint a Morbid Angel Blessed Are The Sickje vagy a lírai Suffer The Children a Napalm Deathtől. Mindennek köszönhetően, és persze mert a felhozatal is roppant erős volt, végül 1991 lett a death metal legnagyobb eladásokat produkáló éve. Persze nem beszélhetünk Metallica szintű számokról, de ekkorra a Morbid Angel vagy a Cannibal Corpse már a százezres szint fölé került, de akár még a Napalm Death is képes volt elérni a 60-70 ezres eladást. Elmondható tehát, hogy az 1989-1995 közötti korszak a zsáner csúcsidőszakának számított, ami egy kétlemezes, egyre népszerűbb csapat esetében ugyanúgy áldás, mint ahogy átok is.

De vissza a lemezhez! Allen West visszatérése nemcsak a csapat fellállásásban, de a dalszerzésben is visszatérésnek számított a gyökerekhez. Trevor Peres gitáros: „Allen és én közösen írjuk a dalokat, és bár az ő stílusa némileg eltér az enyémtől, ez a módszer mégis egy jól bevált recept, mert az első lemezünkön például ő írta az anyag egyik felét, én meg a másikat, és most ezen az új albumon is közösen folyt a munka." Az egyik fő ok, ami miatt az Obituary hamar kitűnt a kortársai közül, a baromi húzós tempók és a jó érzékkel eltalált ritmusok alkalmazása. „A zeneszerzés elég érdekesen zajlik nálunk", ecseteli az alkotói folyamatot az énekes John Tardy. „Általában igen sokáig molyolunk egy-egy dalon, mert mindig a ritmusokkal kezdjük. Összegyűjtünk mindenféle ritmust, és azokon rágjuk át magunkat, formálgatjuk őket, és aztán ezekből ragasztjuk össze a dalokat. Ez a folyamat akár hónapokig is eltarthat. Én meg mindvégig ott ülök a többiekkel, és kiválogatom azokat a ritmusokat, amikre énekelni akarok. Ezekből alakulnak ki aztán a kész dalaink."

A harmadik album anyagának írásakor a csapat egyik fő szempontja a koncertezés volt, vagyis olyan dalokban gondolkodtak, amelyek a színpadon is jól működhetnek. Emiatt a zene is változott, valamivel tradicionáliisabb szerkezetű darabok születtek, ami miatt viszont a banda több régi rajongót is magára haragított. Tény, hogy korábban a zenekar szabadabban állt a zeneszerzéshez, és ez a nemtörődöm magatartás sokak számára egyből szimpatikussá is tette őket. De vajon nem az lett volna épp a kiszámítható, ha Tardyék ismételten a már jól kitaposott ösvényt járják végig harmadjára is? Mert való igaz, hogy a Slowly We Rot zajos és nyers mestermű, egyedülálló a maga mocsárbűzös kompromisszummentességével, míg a Cause Of Death már kiforrottabb és letisztultabb zenei élményt nyújtó alapmű, de eddigre a floridaiak már bőven bebizonyították, hogy egyáltalán nem jönnek zavarba, ha el kell vetni a hagyományos, verze-refrén központú szerkezetet, és addig felfedezetlen területeket kell felfedezni, ahol nem léteznek szigorúan vett szabályok, ahol nincs még jelen a megcsontosodott konvenció. Épp ezért bosszankodtak többen is, amikor a harmadik korong épp azzal kívánta megakasztani a betokosodás nehezen elkerülhető csapdáját, hogy megmutatta, az Obituary a mások által bejárt vidékeken is képes megállni a helyét, sőt.

Sokat fejlődött a csapat a Slowly óta, és ezt a nyitó I'm In Pain is remekül igazolja. Nincs kapkodás, hagynak időt a témák kibontására is, és mintha még John Tardy is jobban odafigyelne arra, hogy az ebéd felöklendezése közben érthetően artikulálja a steakburger elkészítéséhez a hozzávalókat. A The End Complete egyébként azon kevés death-lemezek egyike, amelyet bátran ajánlanék olyanoknak is, aki máskülönben falra mászik a hörgéstől vagy a földmagig lehangolt, horzsoló-berregő gitárhangzástól, de mégis szeretne egy próbát tenni ezzel a lélekmelengető stílussal. Jó kiindulási pont lehetne ehhez a Back To One és Dead Silence kettőse. Előbbi eléggé változatos ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmet, közepén egy ütős váltással még bevisz egy gyomrost is, utóbbi dal pedig hangulatos szólóival és történetmesélősen türelmes hozzáállásával még valamelyest szelídnek is tűnik elsőre. A másik változás az albumon a tisztább hangzás, ami viszont ezúttal is Scott Burns munkáját dícséri. Emiatt sem tűnik először olyan brutális erejűnek a The End Complete, mint amilyen valójában, bár azért itt sem kell Bon Jovi-hangzásra gondolni.

Tempók terén viszont ezúttal sincs nagy változás, de a dalokon belül most is jó érzékkel variálják Tardyék a többhetes hulla oszladozásának tempóját a duplázó darálásával megbolondított középtempóval, amiből olyan ízletes falatok kerekednek, mint mondjuk az In The End Of Life. Azért a Sicknessben tövig nyomja a gázpedált a banda, amivel apró, de gyilkos szeletekre vágják a dalt. Az Obituary egyik legnagyobb erőssége a dobos, Donald Tardy, aki az ütős munkájának nem a technikázást tartja, hanem sokkal inkább a szerzemény hangulatának megalapozását a jól megválasztott ütemekkel. Nála minden egyes légkalapácserejű dobütés szükséges, dobolása így olyan lesz, mint egy jól megírt regény vagy film, amelyből ha kiveszünk egy jelenetet, összeomlik az egész. A Corrosive pont ennek a filozófiának a megtestesülése, a fiatalabbik Tardy gyakorlatilag egy dobszólót vezet itt elő sajátságosan minimalista, lényegretörő formában.

Ha a Corrosive Donald Tardy pillanata, akkor a pofátlanul sallangmentes Killing Time a Trevor Peres / Allen West gitárduó marcona jammelésének bemutatóterme. Egyébként elhallgatva az Obituary bárdistáit, azok lecsupaszított és egyszerű(nek tűnő) riffjeit, majd elindítva mondjuk egy Death vagy Atheist lemezt, a témák komplexitását tekintve a különbség egyből szemeszökik, és mégis, mindkét megközelítés egyformán eléri a célját, ugyanúgy pofán veri az embert, és hát többek között épp ettől is olyan szép ez az irányzat. Egészen nyugodt, szinte békésnek mondható a címadó kimért őrlése, és talán itt a legszembeszökőbb, hogy mindössze három év alatt hová jutott el a banda a zenei gondolkodását illetően. Hol van már az a bőszen zabolátlan punkos attitűd, ami a zsenge Obit jellemezte! Mintha egy vezető nélkül száguldó vonatra kapaszkodott volna fel valaki, hogy irányítása alá vonja a gép rideg dühével zakatoló szörnyeteget, és aztán teljesen az irányítása alá vonja azt. Az erő, a vehemencia a régi, csak épp van egy ellenerő is, ami a megfontoltság, s ez látszólag megszelíditette, valójában azonban érlelte a csapatot. Ahogyan például a zenekar a záró Rotting Wayst görgeti maga előtt visszafogottan, de mégis fenyegetően, arra az első albumos Obituary aligha lett volna képes. És pontosan emiatt is akadt sok rajongó torkán a lemez a megjelenést követően. Mert ugyan a The End Complete rögtön a zenekar legkelendőbb albumává vált (mindössze egy év alatt több mint 300 ezer példányban kelt el világszerte), ám aztán sokan kezdtek el fanyalogni a részben újnak számító irány miatt, és többen még a frissen vásárolt CD-jüket is eladták, semhogy odahelyezzék a Cause Of Death mellé.

Az elégedetlenkedők persze nagyrészt ősrajongók voltak, de a csapattal újonnan ismerkedők épp elég nagy számban érkeztek ahhoz, hogy a harmadik lemezével az Obituary végleg bebetonozza vezető pozícióját a legdurvább zenei stílusban. Tardyék aztán, jó szokásukhoz híven az album megjelenése után hamar visszatrappoltak a deszkákra. Az új kört Európában nyitották a Napalm Death és a Dismember társaságában, a gépezet pedig ismét lendületbe jött. Dübörögnek azóta is, igaz, időközben volt egy kisebb kihagyás, és sajnos 2015-ben a régi harcostárs, a The End Complete-en is remeklő Frank Watkins elhunyt rákban, ám idén márciusban mégis egy izmos új anyaggal mutatták meg ismét, hogy az Obituary elpusztíthatatlan.

Az Obituary július 15-én a Rockmaratonon játszik.