Shock!

Azt hiszem, ma már tényleg a legfanatikusabb rajongói sem vitatják, hogy Yngwie Malmsteennél végleg elgurult a gyógyszer: tényleg hallgathatatlan és értelmezhetetlen, amit az utóbbi évek „lemezeire" összehozott. Pedig én kitartottam mellette a ripperes évek után is egy darabig, a FEZEN-es koncertje még tetszett is, baromi jól is szólt, volt az egészben valami fesztelenség és aztán kimondottan megörültem a bluesalbum hírének is, mert tökre bírtam az olyan dolgait, mint például az Attack!! lemez Freedom Isn′t Free dala vagy a Hendrix-feldolgozás az Inspirationön. Aztán azt is elbaszta, úgyhogy végleg elengedtem. De hát ez van, a zsenik általában megborulnak egyszer, talán pont olyankor, amikor magánéletileg rendeződnek a dolgaik, vagy simán csak megöregszenek.

Ez azonban semmit nem von le (hogy stílszerű legyek) magnum opuszaik értékeiből, a nárcisztikus svéd gitármaestro pedig nem egyszer szerepelt már ebben a rovatban. Ezúttal simán csak amiatt vettük ismét górcső alá fénykorát, mert mostanában harmincöt éves az a lemez, amely tulajdonképpen hidat képez a misztikusabb, heavy metalos és a kommerszebb, dallamos korszak között.

Mivel a Marching Outtal kapcsolatos cikkben elég részletesen belementünk a Trilogy-korszakba is – az egymásba folyó események miatt nem is lehetett volna másképp –, itt most elég lesz a harmadik Malmsteen-művön található dalokról beszélnünk. Emellett érdekes adalék, hogy az anyagot az 1986 februárjában meggyilkolt svéd miniszterelnök, Olof Palme emlékének ajánlották – Yngwie-nél sosem voltak jellemzőek a direkt politikai üzenetek, ez a gesztus inkább a svéd társadalmat ért sokkot tükrözi. Nem gondolnám, hogy emiatt lett pont a Crying az egyik legszebb, legérzelmesebb lírai dala (egyébként a lemez két instrumenstruációja közül ez az egyik), de ez lett az – tökéletesen felépített, akusztikusan induló, a basszusalapokat is szépen kiemelő, dús billentyűszőnyeggel alátámasztott remekműről beszélhetünk, ez nem is kérdés. E sorok írásakor is libabőrős lettem, ahogy szól és betölti a helyiséget. Persze ez a dal bőven középtájt található, még el is kell oda jutnunk.

Említettünk bizonyos „kommersz" felhangokat, hát igen, a zene berobbanásakor felcsendülő szintitéma hallatán vélhetőleg sok keményvonalas Marching Out-rajongó szemöldöke felszaladhatott. Pedig a dal egyáltalán nem „nyálas", nagyon is keményen döngöl a középtempó, a billentyűket leszámítva kicsit a Metal Church ugyanebben az évben megjelent The Dark lemezének hangzására hajazóan, főleg ami a dobot illeti. Persze az új énekes, Mark Boals hangja teljesen más volt, mint Jeff Scott Sotóé, annak minden karcától, szőrösségétől mentes, magasabb fekvésű, nagy terjedelmű orgánumról beszélhetünk (heréltnek is mondták régebben ezt az énekstílust, joggal), amely baromira jól illett az Yngwie által erre a lemezre kigondolt, fogósnál is fogósabb melódiákhoz. A másodikként érkező Liar aztán feltételezhetően kiköszörülte a csorbát gyors, természetesen a Rainbow-t idéző tempójával és váltott szólóival, de a slágerdömping a Queen In Love-val folytatódott. Ekkorra viszont már a legmegrögzöttebb korabeli hallgató is rá kellett, hogy érezzen az anyag sodró lendületére és atmoszférájára, ami nem annyira volt már vikinges, de az akkoriban népszerű, fantasys hangulatú heavy metal misztikuma bizony nagyon is benne volt. Főleg, ha az ember a nagylemez borítóját nézegette közben. Megmosolyogtató a kép, de jó értelemben véve.

A Cryingot újabb gyors dal, a Fury követi, azt pedig az ismét AOR-os verzékkel megbolondított és kitörölhetetlenül ragadós refrénű Fire – akkoriban az ehhez a szóhoz hozzárendelt „desire" rímpár sem volt annyira elcsépelt, meg hát Boals már a bridge-nél megveszi kilóra az embert a kitartott hangokkal, teljesen mindegy, mekkora közhelyeket énekel. A Magic Mirror viszont mindenképpen a lemez koronája: dobintrós és ennek megfelelően kemény, tempós, de nem gyors tétel, legalább három olyan énekdallammal, amelyekért hajbandák tucatjai adták volna oda teljes életművüket, a Malmsteen-követők pedig jócskán merítettek is belőle Michael Romeótól Richard Anderssonig, csak hogy saját kedvenceket említsek. (Utóbbi nem véletlenül cserkészte be később az Yngwie-nél a '90-es évek elején alkalmazott Göran Edmant énekesnek). És azért hogy az I Am A Viking kedvelői se maradjanak kikacsintás nélkül, a végén megkapjuk annak kistestvérét a Dark Ages „személyében". Ami pedig a lemezzáró címadót illeti, a Cryinghoz hasonlóan tökéletes felépítésű instrumentalizmus, a keményebb, pörgősebb fajtából, de lírai pillanatokat sem nélkülözve: hét perce egyetlen felesleges hangot nem tartalmaz.

Talán pont ez a lényeg a klasszikus Malmsteen-anyagoknál: mindenből pont annyi van, amennyi szükséges. A hangszerelés izgalmas, jól lőtték be a hangszereket egymáshoz képest (a Johansson tesók játékát is lehet, sőt kell méltatni), élvezet hallgatni az összképet, természetes és organikus a hangzás. Érdekes kérdés, hogy vajon ez azért volt így, mert Yngwie nem vesztette el még az arányérzékét, vagy mert volt, aki kordában tartsa. Pont utóbbi későbbi hiánya vezetett oda, ahol most tartunk, tehát ha az első opció az igaz, akkor meglepő lenne, hogy fiatalon jobban hajlott a kompromisszumra, mint közel a hatvanhoz. Persze sosem tudjuk már meg, mi van a Maestro fejében, maximum, ha ő maga is beáll a sorba, és megírja a memoárjait. De addig is újra és újra érdemes lehet felfedezni különleges kis világát.