Shock!

Emlékszem, amikor 2007-ben Anneke kilépett a The Gatheringből, a rajongók egy emberként vetették magukat a háborgó habokba, hogy nincs tovább, a tökéletes zene és a tökéletes hang ilyen elegye soha többet nem manifesztálódhat már megközelítőleg ilyen tökéletes formában sem. De hát ennyi pozitív energiát képtelenség a végtelenségig szomorúzenébe ölni. Aztán az élet persze ment tovább, a Gathering talált magának egy hasonlóan kedves személyt, Anneke pedig családozásba és szólókarrierbe kezdett - és utólag természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy ennél okosabban nem is dönthetett volna. Pedig a szólólemezei nem mind telitalálatos szelvények, az elején én is fenntartással fogadtam őket, bár lehet, simán csak újra kellene hallgatnom ezeket, de akkor valahogy nem találtak tartósan utat hozzám, Devin Townsend művész úrral közös produkcióit ellenben azonnal a szívembe zártam. Kicsivel később Kiss Gábor kollégánk remek koncertbeszámolója, majd Anneke 2012-es lemeze döbbentett rá újra, hogy hiba volt kihagyni azon élő alkalmakat, amikor nálunk járt az énekesnő. Ennek megfelelően tavaly önhibánkon kívül le is késtük a Pain Of Salvation előtti performanszát, ám megfogadtam: ha legközelebb felénk téved, nincs az a túlóra, ami megakadályozná, hogy megnézzem újra színpadon.

Ami egykori ünnepünkön meg is történt, és hogy szó ne érje a ház elejét, az előzenekarra is odaértünk. Anna Murphy, az Eluveitie tekerőlantos/vokalistája saját csapattal és első szólólemezzel jött, ennek megfelelően első turnén mutatta be, mit is gondol a világról mostanában. Mivel az Eluveitie folk metalja a lehető legtávolabb áll tőlem, kicsit rettegtem, hogy hasonló zenét fog játszani itt is, de szerencsére nem így történt. Az Eluveitie-vel pénzt keres, szólóénekesnőként meg jól érzi magát és önmegvalósít. Ez így rendben is van, noha a produkció még inkább útkereső, mint kiforrott. Anna aranyos fiatal lány, kimondottan szép és erős énekhanggal (operaénekes szülőktől örökölt egy kevés tehetséget), pop-rock-alter-ambient zenéje nem rossz, már aki szereti az Alanis Morissette meets The Cranberries meets Tori Amos meets musical-jellegű muzsikákat, alkalmanként tekerőlanttal. Számomra soknak tűnt az altató jellegű szám, és Anna meglehetősen elveszettnek tűnik még a színpadon, a kisugárzás, karizma hiányzott nagyon. Születni kell arra, hogy ösztönösen bánni tudj a közönséggel, vagy céltudatos tanulással elsajátítható – Annára ez az út vár, ha hosszú távra tervezi a szólópályát. Egy kisebb pubban, intimebb környezetben érzésem szerint jobban működne ez a fajta zene, és nem is kimondottan a metalrajongók az igazi célközönsége.

Lazán, de aránylag sokan megtöltöttük a Club 202-őt, mire negyed tíz tájban Anneke van Giersbergen a színpadra lépett. Nem én leszek az első és az utolsó, aki leírja, hogy mennyire bájos, kedves és pozitív kisugárzású ez a vörös frizurás, kicsit mostanában az '50-es évek pin up girljeire emlékeztető holland nő, aki nyilvánvalóan arra született, hogy járja a világot, énekeljen, és boldogsághormonokat termeljen a közönség tagjaiban. Anneke rögtön úgy indított, hogy sűrűn elnézést kért tőlünk, hallhatóan torokfájással küzdött, és kicsit másképp kellett felépíteni a koncertprogramot. Így egy akusztikus gitáros blokkal kezdett, amelyben vegyesen szerepeltek szólólemezes és Gathering számok, valamint egy Cyndi Lauper feldolgozás, a Time After Time is. Az első ilyen lazulósabb blokk után a billentyűs hölgyet invitálta a színpadra, majd felszivárgott a zenekara többi tagja is (a doboknál Anneke férje, Rob Snijders), majd főként a két utolsó szólólemezes dalokra koncentrálva folytatódott az este, popos-elektronikus formában, időnként egy kicsit rockosabban, de élettel teli módon.

A gitárokra is szükség volt, az ősrajongók kaptak Leavest, majd a végén Strange Machinest, ami könnyes nosztalgiázásba is fulladhatott volna, ám szerencsére nem így történt, a széles mosoly letörölhetetlenné merevedett a nézők arcán is. Anneke hangja meg valóban nem volt topon – legalábbis amikor beszélt, önmagát enyhe túlzással Joe Cockerhez hasonlította –, de a körülményekhez képest azért közel kifogástalanul teljesített. Természetesen óvatosan bánt a torkával, nem vállalta túl magát, de tényleg így is káprázatosan énekelt végig. Örök fiatal, folyamatosan szélesen mosolygó, bohém nő, aki másodpercek alatt az ujja köré tud csavarni bárkit, és bizony így kell színpadon Nőnek lenni. Ráadásul még közönséget énekeltetni is remekül tud, és ezeknek az olykor kimondottan egydimenziós popszámoknak is képes tartalmat és mélységet adni, mert ő is minden alkalommal kicsit mindig belepusztul/felpörög a dalokba, nem csak mi.

Az estét pedig magam sem foglalhatnám össze jobban, miképp azt Kiss Gábor kolléga az utolsó hangok lecsengése után vigyorogva tette: „az összes énekesnős zenekar oszoljon fel a picsába".

Csúcspontok számomra: 1000 Miles Away Drom You, Saturnine, You Want To Be Free – a Mental Jungle-t pedig hiányoltam.