Shock!

The Day That Never Comes – akár ezzel a Metallicától kölcsönvett matricával is felcímkézhettük volna Jeff Watersék budapesti fellépését, hiszen ezt a koncertet eredetileg tavaly novemberben tartották volna, de Jeffék az egész kört áttolták egy évvel későbbre. Ráadásul az előjelek ezúttal sem voltak épp biztatóak, hiszen a csapat kolozsvári fellépését alig pár órával a tervezett kapunyitás előtt törölték. A folyosói pletykák szerint ennek oka az volt, hogy valamely helyi potentát (a.k.a. nyakkendős urak) dohányzáson és alkoholfogyasztáson értek egyes stábtagokat. Igen, még mindig 2019-et írunk... Az ilyesmi persze nem csak a rajongókkal oltári kibaszás, de természetesen a zenekaroknak is hatalmas blama, illetve anyagi veszteség, szerencsére azonban mire Budapestre értek, a kedélyeknek sikerült lehiggadniuk, és az itteni promoter elmondása szerint hőseink már kifejezetten jó hangulatban várták, hogy végre játszhassanak. Mivel Jeff néha már-már egyszemélyes stand-up előadásba fordította a koncertet, biztosra vehető, hogy hamar sikerült túllépniük az előző napi packázás okozta sokkon.

Addig azonban még volt egy Archer Nation is, akiknek logója furcsán ismerősnek tűnt számomra. Csak a helyszínen esett le, ennek oka az, hogy a 2007-es Bang Your Head fesztiválon már összefutottam a promo EP-jükkel, illetve 2015-ben is felléptek Jeffék előtt, akkor még Archer néven. Elnézve ezt a koncertet, a velük kapcsolatos véleményem továbbra is változatlan: egy technikailag maximálisan képzett, szimpatikus zenekar kiváló színpadi kiállással és egy mániákus dobossal, zenéjük és Dylan Rosenberg hangja azonban pont egy fokkal jellegtelenebb annál, hogy lemezen is szívesen hallgatnám. Bemelegítésnek ettől még tökéletes volt ez a heavy metalt a thrashesebb végén megfogó, vagy ha úgy jobban tetszik, a thrasht dallamosabb formában megközelítő brigád, vehemenciájukról pedig talán többet nem is kell mondanom, mint hogy 40-50 perces műsoruk alatt Keyhan Moini két cint is felaprított. Tekintve, hogy a csapat már tizenöt éve jelen van a színtéren, zenéjük színvonalában hatalmas ugrás már valószínűleg nem várható, élőben azonban bármikor szívesen megnézem őket megint.

A magam részéről elképzelni is nehezen tudtam volna jobb hírt annál, mint mikor 2014-ben kiderült, hogy Dave Padden lelécelt Jeff Waters mellől. A fickó érdemeinek maximális elismerése mellett (több évet húzott le a csapatban, mint az összes többi énekes együttvéve), számomra hangja borzasztóan stílusidegen volt az Annihilatorben. Ettől függetlenül persze technikai értelemben sokkal jobb vokalista a főnöknél, azonban távozásával talált vissza Jeff arra az útra, amelyet az én ízlésem szerint mindig is követnie kellett volna. Ez pedig a visszakanyarodás a Refresh The Demon és Remains lemezekkel (igen, utóbbit is kifejezetten szeretem) abbamaradt, túlzott keménykedéstől és izzadságszagú modernizálástól mentes zenei világhoz. Nevezz vaskalaposnak, vállalom! Ráadásul a Dave távozását követően megjelent két lemez is abszolút okés, szóval a magam részéről kifejezetten boldog vagyok a mostani Annihilatorrel, és ha élőben továbbra is hozzák azt a szintet, amit a Barba Negrát kétharmadig töltő publikum ezen az estén látott, egyértelműen kijelenthető, hogy még mindig helyük van a műfaj elitjében. Mert hogy thrash metalt élőben pontosan úgy kell játszani, ahogy ők tették: döbbenetesen hasító hangzással, atomprecízen és feszesen, de mégsem befeszülve, önmagunkat halálosan komolyan véve.

Ahogy a koncertet kissé furán felvezető, felvételről bejátszott Pieces Of You, majd a második intró lecsengése után, a színpadot vörös fényekbe áztatva berobbant a Betrayed, az tényleg hibátlan volt vizuális szempontból és muzikálisan egyaránt. Túlzás nélkül lemezminőségben szólt a koncert az első pillanattól kezdve, Jeffék pedig mindent meg is tettek, hogy egy percre se üljön le a buli. Aaron Homma gitáros már 2015 óta a fedélzeten van, de a kölyökképű olasz dobos, Fabio Alessandrini és a basszer Rich Hinks is évek óta edződik az Annihilatorben, így mára tökéletesen össze is csiszolódtak. Jeff többször is méltatta képességeiket, többek között a The Trend előtt is elmondta, hogy a dalt túl nehéznek találta, és csak azért vették elő, mert a többiek addig baszogatták vele, míg végül csak kénytelen volt megtanulni. Az meg külön jópofa volt, ahogy az egyébként csak félig eltolt nóta után közölte, hogy természetesen el is rontotta azt. Az egész koncert tele volt ehhez hasonló laza jelenetekkel, így Jeffnek teljesen igaza volt akkor, amikor egyfajta nyilvános próbához hasonlította a hangulatot. Így például az is belefért, hogy a rövidesen érkező, tizenhetedik Annihilator-nagylemez Ballistic, Sadisticről kedvcsinálóként előkapott Psycho Wardot spontán (?) leállítsa, egy állítólagos, természetesen ismét csak általa elkövetett baki miatt, amit mondanom sem kell, senki sem vett észre.

Ne gondold azonban, hogy félvállról vett, elhaknizott produkciót kaptunk, a dalok ugyanis iszonyúan húztak, és az egész produkció hihetetlenül egyben volt. Ráadásul a kötelező nagy slágerek mellett néhány igazi ínyencség is befért a szettbe: a Schizos (Are Never Alone) I & II. mindenképpen ilyen volt, de a Refresh lemez Ultraparanoiája sem bukkan fel minden héten, a Burns Like A Buzzsaw Blade-ről már nem is beszélve. Utóbbit a koncert végén, a tavaly elhunyt énekes, Randy Rampage tiszteletére nyomták el, ez volt ugyanis a kedvenc nótája. Annak ellenére, hogy Jeff és a közismerten balhés Randy viszonya nem volt épp felhőtlen, Waters úgy emlékezett meg róla, ahogy azt egy ilyen figura el is várná: mindenféle megjátszott pátosztól mentesen, néhány vicces sztori felelevenítésével, és egy igazi badass portréjának néhány ecsetvonással történő felvázolásával. Többek között azt is megtudhattuk, hogy Randy kezdettől fogva gyűlölte az Alison Hellt, és ezt rögtön meghallgatása elején közölte is Jeffel. Mindez persze mit sem változtat a nóta erején, de abban is biztos vagyok, hogy már csak Randy emlékének szentelt fricskaként is ez lesz innentől az örök záró tétel.

Mire a második ráadás végére eljutottunk idáig, már vagy száz perce sorjáztak az Annihilator-alapvetések, természetesen az első három lemezre, illetve a Waters énekével fémjelzett anyagokra koncentrálva, amelyek közé összesen három paddenes dal fért be. Ennek ellenére azt gondolom, hogy igen alapos merítést kaptunk a csapat tekintélyes életművéből, ráadásul tényleg minden igényt kielégítő profizmussal előadva.

Fotó: Lányi Kristóf / RockStation