Shock!

A meghirdetett kapunyitási időpontban a Petőfi Csarnok előtt kígyózó jókora sor még akkor is meglepő látvány volt az Apocalyptica bulija előtt, ha nyugodtan kijelenthetjük, ma már a finn csellisták a metal közönségen kívül egy újabb réteget is sikerrel behálóztak. Nem véletlen tehát, ha körülbelül annyira vegyes volt a közönség, mint tavaly májusban a Metallica koncertjén.

Mivel nem csak kimondottan metalheadek álldogáltak a nézőtéren, a német A Life Divided tökéletes választásnak bizonyult a bemelegítő csapat szerepére. A lightos Rammstein találkozik a Linkin Parkkal típusú zene pont eléggé volt dallamos és kemény is egyben, hogy a rockerek, illetve az egyéb zenék felől érkező Apocalyptica fanok számára is szórakoztató legyen. Bár muzsikájuk nem túl eredeti, illetve némi változatosság sem ártana, azt meg kell hagyni, hogy produkciójuk profi, a színpadképük is okés, ráadásul Jürgen Plangger személyében van egy kifejezetten tehetséges és szimpatikus frontemberük is. Remélem, megtalálják majd saját hangjukat, és nem csak a Rammstein kistestvéreként próbálnak majd érvényesülni, annál ugyanis sokkal több van bennük.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de az Apocalyptica egyike a kedvenc koncertbandáimnak. Akárhányszor láttam eddig a finneket, kivétel nélkül lenyűgöző teljesítményt nyújtottak, ami különösen akkor nagyon nagy dolog, ha számításba vesszük, hogy három – korábban négy – csellóhoz láncolt muzsikus, illetve egy dobos instrumentális koncertjeiről van szó. Vagyis csak volt, hiszen 2009 óta néhány nóta erejéig vendégénekes – név szerint Tipe Johnson, illetve egy tengerentúli turné erejéig bizonyos Kyo - is beugrik hozzájuk a bulikon. Hogy ez mennyire jó, arról majd később, de tény, hogy az Apocalyptica nem változtatott régi jó szokásán, nevezetesen: mindig kitalálnak valami újat.

Legutoljára 2007-ben láttam a bandát, és akkor még négy csellón repesztettek Eiccáék a dobos Mikko Sirén előtt, azóta viszont eggyel csökkent a létszám, hiszen Antero Manninen elhagyta a bandát, a helyét pedig nem vette át senki. Elsőre picit zavaró volt, hogy csak hárman maradtak, aggódtam is, miképp fogják így előadni pl. a Metallica nótákat, hiszen azokhoz nem árt a négy vonós hangszer. Végül azonban egyedül a Master of Puppetsben volt egy kicsit zavaró mindez, a buli többi részében már egyáltalán nem hiányoltam plusz egy csellót.

Ha röviden kellene megfogalmaznom, miért is különlegesen erős élőben a finn csapat – leszámítva persze, hogy rajtuk kívül még csak hasonló vonalon sem mozog senki –, akkor azt mondanám, attól, hogy a mai napig látszik rajtuk, mennyire élvezik a muzsikálást. Mind a négyen végigmosolyogták, végigrohangálták és végigbulizták az egész koncertet. Kommunikáltak, hergeltek minket és hálásak voltak azért a szeretetért, amit a PeCsát jócskán megtöltő magyar publikumtól kaptak. A szót általában a roppant szimpatikus főnök, Eicca Toppinen vitte, de Paavo Lötjönen szenvedélyes grimaszait is élvezet volt nézni. A legnagyobbat azonban Perttu Kivilaasko alias Jack Sparrow kapitány bulizta, aki gyakorlatilag megállás nélkül szántotta a színpadot, közben pedig úgy tartotta kezében a csellót, minta épp egy térdig lógatott hathúroson pengetne. Hihetetlen a figura!

A buli remekül indult tehát, már a nyitó Quasimodo első hangjainál robbant színpad és közönség egyaránt, és a jó hangulat végig ki is tartott. Ha ennyiben is maradtunk volna, felhőtlenül boldogan és elégedetten távoztam volna a koncert végeztével, azonban a Master of Puppets után színpadon termett a turnén vendégénekesként fellépő Tipe Johnson, hogy elővezesse az End of Me és I'm not Jesus dalokat, sajnos azonban a produkció korántsem volt tökéletes. Az egy dolog, hogy Tipe színpadi munkája, kiállása sem volt épp nagy szám, de azt az erőlködést, amit az End of Me-ben elővezetett, rossz volt hallgatni. Az I'm not Jesus már egy fokkal jobban sikerült, de összességében azt kell mondjam, mindkét dal jobb lett volna instrumentálisan, ahogy később a Bittersweet is elhangzott. Tipe később még a Bring Them to Lightban is szenvedett egy sort, illetve a ráadásban is előkerült, de talán a közönség egészének nevében is mondhatom, nem fog hiányozni, ha legközelebb otthon hagyják.

Tipén kívül volt még érdekessége a bulinak, hiszen az új lemez egyik legjobb tétele, a gyönyörű Beautiful közben Mikko Sirén is előrejött csellózni, és bár csak néhány hangot játszott, megérdemelte a vastapsot. Ez volt amúgy a koncert messze legerősebb része, hiszen a Beautifult a nem kevésbé megindító Saccra követte, majd jött az abszolút csúcspont Bittersweet – szerencsére ének nélkül, amit a Last Hope zúzós thrash témája követett. A már említett Bring Them to Light után a programot két feldolgozás-sláger, a Seek & Destroy és az Inquisition Symphony zárta. Természetesen volt ráadás is, és mikor másfél óra és a Hall of the Mountain King után a finnek végképp levonultak, nem hiszem, hogy bárki is elégedetlenül mormogott volna a bajusza alatt.

A kissé gyengébbre sikeredett 2007-es Worlds Collide után tavaly egy bivalyerős lemezzel visszatért Apocalyptica ismét bebizonyította, hogy élőben verhetetlenek. Ettől függetlenül, ha kérhetem, maradjunk meg a csellók + dob összeállításnál, másodvonalas énekesekre ugyanis semmi szükségük. Nélkülük is épp elég erősek élőben.

További fotók:
A Life Divided
Apocalyptica