Shock!

Arjen Lucassent, illetve az Ayreont valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az oldalon, ha azonban eddig valahogy mégis sikeresen elkerültétek egymást, a legfőbb, amit tudnod kell, hogy a kivételesen kreatív és zseniális holland fickó már akkor elkezdett metal-operákat írni, mikor Tobias Sammet még nemhogy nem avantasiázott, de az Edguy is csak gyerekcipőben járt. Az Ayreon-debüt 1995-ös, az idei speciális négy koncert pedig a harmadik és egyben talán legnépszerűbb anyag, a dupla Into The Electric Castle megjelenésének húszéves évfordulóját volt hivatott megünnepelni. Annak az anyagnak, maelyet elsőként hallottam Arjentől, illetve egy személyben kormányzott Ayreonjától, és amelynek hatalmas szerepe volt abban, hogy zenei horizontom tágításával egyéb műfajok – például a hetvenes évek progrockja – iránt is elkezdtem érdeklődni. Amikor tehát kiderült, hogy a kis túlzással szökőévente tető alá hozott Ayreon-bulikat idén az Electic Castle-nek szentelik, már ültem is le, hogy leszervezzem az utazást Hollandiába.

Későn érkezettek kedvéért szögezzük le, hogy Arjen egy hórihorgas faszi, aki saját bevallása szerint kifejezetten azért fordult az Ayreon-féle stúdióprojektes irányba, hogy ne kelljen többet turnéznia. Mindehhez pedig olyannyira tartotta magát, hogy egy szem – Anneke van Giersbergennel közös – akusztikus miniturnét leszámítva koncertek helyett jobbára tényleg inkább csak otthon molyol új zenéin. Az Ayreon-bulikra azonban igen komoly igény alakult ki az évek során, hősünk pedig legalább annyi engedményt tesz a híveknek, hogy néhány évente bevállal pár fellépést, persze szigorúan csak otthon. 2017-ben best of Ayreon programmal állt színpadra, idén pedig – ahogy azt fentebb már említettem – az ITEC volt soron, három nap alatt négy előadás keretében, a háromezer férőhelyes, tilburgi Poppodium 013-ban. A csapat körüli felhajtásról pedig csak annyit, hogy a koncertekre eladott összesen 12 ezer darab jegyet hamar fel is szippantotta a rajongótábor, a város pedig erre a hétvégére egyfajta Ayreon-zarándokhellyé változott.

Mindezt úgy képzeld el, hogy Tilburg központi pályaudvarán Ayreon-zászlók lobogtak, a városi mozi a 2017-es koncertfilmet vetítette, a fagyizókban Mars welcomes Ayreon címkével árulták a csokifagyit, a kajáldák tele voltak Ayreon-burgerekkel, illetve egy kuponfüzetet is piacra dobtak, amelynek segítségével többek között csak ezen a hétvégén kapható, kétféle Ayreon-sörrel olthatták szomjukat az egyébként csendes kisvárost megtöltő rockerek. A legérdekesebb azonban kétségkívül Jef Bertels belga festőművész ingyenes kiállítása volt, ahol az érdeklődők eredetiben láthatták a mester számos festményét, köztük természetesen az Electric Castle front mellett több más Ayreon-borítót is. Sőt, vastagabb pénztárcájúak néhány ezer euróért cserébe meg is vehették az élőben valóban lenyűgöző műveket, kivéve persze az eredeti borítókat, amelyektől Arjen valószínűleg az élete árán sem lenne hajlandó megválni.

A koncertek körítése tehát maximálisan tükrözte azt a fajta igényességet és maximalizmust, ami Arjen zenéinek is sajátja. Hősünk pedig természetesen most is kitett magáért, hiszen ezeket az előadásokat még a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett volna lehúzós hakninak titulálni. Elképesztően zseniális volt ugyanis az egész, úgy ahogy van: a fények, a díszletek és nem utolsósorban az a tény, hogy Sharon den Adel, Jay van Feggelen, illetve az eredeti narrátor, Peter Daltrey kivételével sikerült a teljes eredeti énekesgárdát összetrombitálni. Az említett hiányzók helyett Simone Simons alakította Indiant, John Jaycee Cuijpers pedig Barbariant, és mindketten remekeltek is. A többiek viszont a régiek voltak: Fish a Marillionból, Anneke, Edwin Balogh (akit anno az Omegában fedezett fel magának Arjen), Damian Wilson, a tökéletes AOR-torok, ex-kayakos Edward Reekers és persze maga Arjen, aki csak énekesként szerepelt a darabban. Elég illusztris line-up, amihez maximálisan felnőtt a jobbára Arjen és Anneke mellett évek óta fel-feltűnő arcokból álló instrumentális szekció is. Az egész produkciót Joost van den Broek fogta össze zeneileg, de itt volt a bőgős Johan van Stratum, a gitáros Ferry Duijsens, meg persze a kihagyhatatlan Ayreon-alapember, az ex-Gorefest-ütős Ed Warby is, a szólókért pedig egy zseniális fiatal gitáros, a 2017 óta a Kayakot erősítő Marcel Singor felelt.

Ennyiben nem merült ki azonban a közreműködők sora, hiszen Arjen élőben is ragaszkodott ahhoz a megközelítéshez, ami az Electic Castle lemezt eredetileg is jellemezte. A harmadik LP készítésekor ugyanis egyetlen hangmintát sem használt, azaz amit a korongokon hallasz, azt bizony mind élőben játszották fel. Ennek megfelelően rengeteg minden jött élőben a koncerteken is: akárcsak húsz éve, fuvolán Thijs van Leer remekelt, de élő volt a cselló és a hegedű is, van den Brook gigantikus szintetizátor-armadája mellett pedig sokszor egyszerre három gitár is vastagította a hangzást. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az egyes dalokban szereplő két-három szólóénekes mögött konstans háromfős kórus volt, nem nehéz elképzelni, mennyire komplex feladat volt ezt az egészet élőben megszólaltatni. Az általam látott szombati koncerten azonban maradéktalanul sikerült felnőni a feladathoz: a fellépés az első pillanatától az utolsóig kifogástalanul szólt.

Igen nehéz bármi egyebet mondanom erről az estéről, a látottak ugyanis tényleg életem egyik legnagyobb, hidegrázósan zseniális élményét jelentették, amelyet soha sem fogok elfelejteni, és amelynek első hangjait szó szerint megkönnyeztem. Mivel az idén már 73 éves Peter Daltrey nem vett részt a produkcióban, Arjennek új narrátor után kellett néznie, és sikerült nem kisebb nevet beszerveznie, mint a Star Trek egyik közkedvelt figuráját megformáló John de Lancie-t. Arjen közismert sci-fi-fanatizmusának tükrében könnyen elképzelhető, milyen érzés lehetett számára, mikor John rábólintott a felkérésre. Feltételezem, hogy szabad kezet is adott neki, John szövege ugyanis teljesen más és jóval több volt, mint amit anno Daltrey lemezre mondott. Nem tudom, hogy ez ennek következménye, vagy csupán a sztorit akarták kicsit felfrissíteni, de tény, hogy maga a történet és egyes szereplők sorsa is át lett írva. Nem akarok lelőni minden poént, hiszen a bulikról természetesen lesz Blu-ray, illetve DVD is, annyit azonban elárulok, hogy nem feltétlenül azok és akkor halnak meg a szereplő közül, akikre és amikor számítanál a lemez alapján számítanál. Így tehát akkor is érhettek meglepetések, ha elejétől végéig vágod a különböző korokból összeválogatott nyolc főhős és az útjukon őket terelő misztikus hang, Forever történetét. Maguk a dalok természetesen változatlan formában és kifogástalan minőségben szólaltak meg, a fanatikus közönség pedig az első pillanattól kitörő lelkesedéssel követte az eseményeket.

Ha a muzikális élmény nem lett volna elég, Arjen a látnivalót is nagyon odatette: a színpadon felépítették a lemez színhelyét, a háromszintes kastélyt, amelynek kapuján érkeztek meg szép sorban a karakterükre utaló ruhába öltöztetett énekesek. Mindeközben a háttérben Bertels festményei, illetve az adott történetrészhez passzoló vetítés ment, hihetetlenül igényes fényekkel kísérve. Az egész előadás egyetlen egybefüggő csúcspont volt, így borzasztó nehéz kiemelni belőle bármit is, de az mindenképpen megindító volt, ahogy a közönség elbúcsúzott Fishtől, amikor az utazók közül elsőként, Highlander elbukott, az meg valami egészen elképesztő volt, ahogy Annekét hosszú percekig tapsolták az Egyptian karakter hattyúdalát jelentő Valley of the Queens után. A legaranyosabb pillanat pedig kétségkívül a Cosmic Fusion második verzéjénél rosszul belépő Simone Simonshoz fűződik, aki profin és nagyon cukin azonnal javított is. A koncertfilmbe ez nyilván nem kerül majd bele, de remélem, hogy egyfajta bónuszként felteszik majd az anyagra, a buli nagyon kedves pillanata volt ugyanis. Fontos még megemlíteni, hogy a lemezen hallhatókhoz képest extraként Robby Valentine kapott egy zongoraszólót a Mirror Maze előtt, Arjennek pedig teljesen igaza volt akkor, amikor a lemez tavalyi újrakiadásának szövegkönyvében azt írta róla: sokan zseninek tartják, pedig igazából Robbyt illeti ez a jelző.

A kikezdhetetlen minőségben előadott lemezanyag után tértünk rá a program Other Tales részére, mely során a főhősök egy része kapott még lehetőséget egy-egy, sokszor személyesen hozzá köthető dal előadására. Volt The Gentle Storm Annekével (Shores Of India), Stream Of Passion (Out In The Real World) a koncerten háttérvokalistaként szereplő Marcela Bovióval, Fish eltolta a Marillion Kayleigh-jét, de megidézték az Ambeon-lemezt is Simonéval (Ashes). Damian elénekelte a Guilt Machine Damian Twisted Coilját, Arjen pedig egy rövid beszéd után beszórt egy rakat hatalmas lufit is szólólemezének Pink Beatles In A Purple Zeppelinje alatt. A nagy titokban tartott extra vendég pedig Robert Soeterboek volt, akinek kissé megkopott hangú vezetésével nyomták el ráadásként a Star One Songs Of The Oceanjét. Utóbbi vége igazi örömködésbe torkolt, hiszen valamennyi fellépő együtt énekelte el az utolsó pár refrént. Ha jól számoltam, összesen huszonhárman voltak, és mindegyiküknek óriási köszönet azért, hogy összehozták ezt a grandiózus és fantasztikus eseményt.

Jövőre a Universal Migrator jubilál, remélem, Arjen azzal kapcsolatban is tető alá hoz valami kis finomságot.

Fotók: Lorena Aal (a szeptember 13-ai koncertről)