Shock!

Nyilván egy koncertbeszámoló nem terepe közéleti kérdések kielemzésének, de ettől még tény, hogy napjainkban sok szó esik a nők társadalmi szerepéről, esélyegyenlőségről és hasonlókról, és ilyenkor valahogy mindig kiderül, hogy macsó világban élünk. A rocktársadalom pedig ha lehet, még szexistább és hímsovinisztább, mint „nagy testvére", ezért sose volt könnyű a csajzenekaroknak érvényesülni ebben a miliőben. A keményebbnél is kőkeményebbnek kellett lenni, ez egy dolog, de ezzel együtt az sem lehetett soha könnyű, hogy nőként elkezdje az ember a rockzenészkedést. Az éneklés még hagyján, bár a frontlányos bandák is csak a 2000-es években kezdtek gombamód szaporodni, de az még a mai napig is különlegesnek számít, ha egy rockbandában minden tag hölgy, ennek pedig mind pozitív, mind negatív hozadéka is lehet. Persze végső soron az számít, hogy jó-e az ember abban, amit csinál, és bár szinte teljesen ismeretlenül néztem meg Barbaráékat, abszolút meggyőztek.

Az előzenekarokra is kíváncsi voltam, mert svédek, illetve dánok, de sajnos a Junkstars a francia bulldogos, jópofa lemez- és pólógrafikáján kívül nem nagyon tudott mással villogni. Hozzáteszem, nem vagyok nagy barátja annak a punk'n'rock'n'roll stílusnak sem, amit ők trióban művelnek, de gyanítom, hogy Andor kolléga sem szórta volna meg őket dicséretekkel. Szarok éppenséggel nem voltak, alapvetően még szimpatizáltam is velük, mert nagyon igyekeztek, de nem bántam, hogy csak olyan 15-20 percet csíptünk el belőlük...

A Supercharger név hallatán az ember a Machine Headre, netán a White Zombie-ra, a logó láttán pedig akár a Monster Magnetre is asszociálhat – utóbbi még bele is erőltethető a párhuzamok halmazába, de a dánok inkább tradicionális, '80-as évek-beli, vagy azt megidéző hard rockban utaznak, két gitárral és billentyűvel (amiből amúgy semmit nem lehetett hallani), ennek a stílusnak is főleg az európai nagyjait (D-A-D, Gotthard, Hardcore Superstar stb.) megidézve, de azért akadt Skid Row-hatású dal, meg herflis, country beütésű is. A nóták jók voltak, ragadósak és változatosak, a kiállás laza és szimpatikus, nem csoda tehát, hogy a végére a tenyerükből evett a Dürer nagytermének kábé kétszáz fős közönsége. Látszik, hogy a srácok simán csak jól akarják érezni magukat, bár az énekes elmondása szerint alkohol nélkül ez azért nem az igazi – ezt ő maga tanúsíthatja leginkább, hiszen két éve nem iszik, gondolom, nem véletlenül.

Ami tehát a Crucified Barbarát illeti, a lemezismertetőben már ellőttük a poént, hogy hibátlan koncertet adtak, de hát a klipek és a megismert dalok alapján az lett volna a furcsa, ha nem így lesz. Tényleg nem a rockzene forradalma az, amit csinálnak, lemezeik egyvégtében történő végighallgatása még fárasztóvá is válhat, de élőben zseniálisan szólnak a nótáik: hatalmas húzása van a zenének, és baromi jól néz ki a négyes a színpadon. Igazi rockamazonok, akiknek ugyan nem szívesen szólnál be a következményektől tartva, de mégis maximálisan pozitív és emberi a kisugárzásuk. A gitáros-énekes Mia mondjuk kissé egy női Blackie Lawless benyomását kelti kissé férfiasabb kiállásával, pláne, hogy ő közöttük az egyetlen sötét hajú, de ez inkább a W.A.S.P. frontemberére nézve pozitívum, mint a csajszira negatívum, mert a hangja viszont nagyon erős – torkaszakadtából üvölt, de egyszer nem tűnt úgy, hogy megbicsaklott volna, minden dallam kristálytisztán jött, a többiek pedig remekül vokáloztak hozzá, ezerszázalékosan gépi segítség nélkül, ami ma már ugye külön kuriózum.

Dalaik sok hatásról vagy konkrét áthallásról árulkodnak, a Motörhead-haverság miatt nyilván a legkézenfekvőbb a jobb sorsra érdemes Skew Siskin, de a másik kötelezően felhozható Phantom Blue mellett minden olyan zúzós, dallamos metalt játszó zenekarral is lehet példálózni, ahol reszelős, tiszta női énekhang hallható. De ennek tényleg nincs semmi jelentősége, mert egyrészt az említetteket körülbelül sosem lesz módunk megnézni itthon, másrészt pedig nagyjából minden szám levitte a fejünket, és amikor vége lett, alig vártuk a következőt. Hangulatos volt az akusztikus blokk is, és mi tagadás, jól is jött az a kis pihi a zúzdák között.

Nem tudom, mennyire érdemes ezt sokáig ragozni, mert minél tovább nyújtjuk, annál jobban fájhat annak a szíve, aki nem tudott résztvenni az év egyik legtökéletesebb rock'n'roll-buliján. Bár idén lehet, hogy tényleg kiszállok a listázásból, de nálam ez abszolút dobogós estének bizonyult.

Fotó: Polgár Péter