Shock!

Újabb év, újabb ARTmania Fesztivál Nagyszebenben, ahol minden olyan, mint tavaly volt: gyönyőrű helyszín, remek hangulat, kiemelkedő minőségű lineup. Az sem változott, hogy 2016-hoz és 2022-höz hasonlóan idén is egyetlen napra érkeztem, mindennek részletes okát pedig tavaly már ecseteltem. Ha egészen őszinte akarok lenni, idén valójában egyetlen koncert kedvéért érkeztem, ami, belátom, nem az átfogó tájékoztatásra építő újságíró pozíciója, viszont ez a tömény igazság. Ettől eltekintve azért a pénteki napon folyamatosan ott voltunk a színpad előtt és környékén, és végül egy hatalmas tételt, egyben muzeális értékű hátralékot pipálhattam ki a bakancslistámon.

Szóval ez beszámoló főleg az Emperorról fog szólni, hiszen róluk beszéltem az imént, akikkel egészen ambivalens az újkori viszonyom. Kezdjük azzal, hogy az én olvasatomban a banda hivatalosan nem is létezik jelenleg, egyedi felkérésekre adnak alkalmi koncerteket, esetleg rövidebb turnékat. A szigorúan szubjektív, saját Nagy Norvég Hármasomból (Arcturus, In The Woods..., Emperor) mára egyedül az utóbbi maradt ki élőben, de a legnagyobb black metal ikontól több okból is tisztes távolságot tartottam az elmúlt években. A zenészek jelenkori képességeit illetően sosem voltak bennem kétségek, de egyrészt féltem, hogy valamilyen rajtuk kívül álló ok (például hangzás) csalódássá változtatja majd az élményt, másrészt ott van ugye a szólópályán mozgó Ihsahn, akit időközben kétszer is láthattam élőben, és aktív zenészként sokkal valóságosabbnak tűnt a patinalepte „anyazenekaránál". Mindezek összessége mondatta velem azt, hogy ha úgy alakul, megnézem majd az Emperort, de éppenséggel nem fogom törni magam miatta.

Amikor az idei ARTmaniára végül bejelentették a Császárokat, persze kérdés sem lehetett, a Fekete Zaj mellett a toronymagasan kedvenc fesztiválomról van szó, Nagyszebenben engem nem szoktak csalódások érni. Az egész „újjáalakulás" is itt indult számomra, amikor 2016-ban volt alkalmam beszélgetni kicsit Ihsahnnal, és nem szégyelltem feltenni egy fél kérdést az Emperorral kapcsolatban is – a válasz egy hamiskás mosoly volt, és egy udvarias kérés, hogy beszéljünk erről inkább pár hónap múlva. Azóta többé-kevésbé rendszeresek a koncertek a legstabilabb (Ihsahn, Samoth, Trym) felállásukban, és ha ezzel csak annyit érünk el, hogy az így zsákolt bevétel megteremti a frontember számára a lehetőséget a teljes művészi szabadság megélésére, már megérte, de ebben van egy jó adag aljas csúsztatás is. Az Emperor világosan megmutatta ezen az estén (is), hogy ereje teljében van, ma sem hagynak maguk körül semmilyen támadási felületet.

De ne szaladjunk előre, hiszen akad beszámolni való az előzményekről is. Idén nem a szokásos, pusztító meleg fogadott Szebenben, így aztán komolyabban is felfedezhettük a várost, illetve megtekinthettünk némi norvég felvezető szeánszot, illetve később norvég nyelvű filmeket is a továbbra is szemet gyönyörködtető óváros bizonyos pontjain. Akinek pedig ezzel kapcsolatban kérdései adódnának (mit keres ennyi norvég nyelvű esemény Romániában?), annak nem árt tisztában lennie azzal, hogy az ARTmania megrendezését már elég régóta a Norvég Alap támogatja, méghozzá eléggé komolyan, így nyilván az sem véletlen, hogy rendszeresen előfordulnak itt skandináv zenekarok. Idénre ez aztán oda fejlődött, hogy szinte a teljes óváros fesztiválterületté avanzsált, a legbelső mag, a nagyszínpad környéke ugye továbbra is fizetős terület, de minden más ingyenesen elérhető szórakozási lehetőség volt ezúttal is.

A fesztivál első nagyszínpados fellépője mindjárt egy komoly név, a Samael volt. Hirtelen nem is tudnám megmondani, mikor láttam őket legutóbb élőben, szóval biztosan nem mostanában volt. Az biztos, hogy Kátai Tamás kollégával együtt én is ott voltam a Cathedrallal és Without Face-szel közös e-klubos bulin, nagyjából ezer éve, aztán pár évvel később Pozsonyba is kimentem értük, amikor a Vaderrel és a Deicide-dal együtt érkeztek... és nagyjából ennyi. Azóta lecserélődött a bőgős és a gitáros arc, ami esetükben nem is túl meglepő és nem is túl jelentős dolog, ez a zenekar mindig is a Locher-tesókról szólt. Vorphnak már nem kell kopaszra nyírnia a fejét, magától is megkopaszodott, csak a tarkója táján maradt egy kevés haja, amivel eléggé komikusan fest, de nagyjából ez az egyetlen, amibe a kiállásukat tekintve bele tudok kötni. A billentyűs/dobos Xy-jal együtt ugyanazt hozták mozgás/zenélés terén, mint a hősidőkben, szóval ezzel fikarcnyi gond sem volt.

A setlisttel nálam már akadt némi probléma, az utóbbi években rendesen megturnéztatták a jubiláló, paradigmaváltást hozó Passage albumukat, ide viszont egy simpla best-of műsort hoztak. Ráadásul Vorph nekivetkőzésével együtt sem tartott tovább az egész 50 percnél, ami a pofátlanság határát súrolja, és hiába való a jobban sikerült újkori lemezek közül a Hegemony album, egy Baphomet's Throne után a Black Supremacyra váltani, hát az nem éppen minőségi csere. A sound is eléggé beteg volt, az elején középtájt csak a billentyűt és a basszust lehetett hallani, később azért javult a helyzet, de a gitárok nem igazán akartam megérkezni a végére sem. Összességében nem ez volt a Samael legjobb szájízű akciója, de ha kicsit akartuk (és én akartam), lehetett azért élvezetet találni benne. A folytatásban maradok azért inkább a Ceremony Of Oppositesnál és az otthoni lejátszónál. A tapsot azért bezsebelték, nem is alaptalanul.

Hogy ezek után miért következett nálam egyből az Emperor, és nem a Pain Of Salvation, annak külön sztorija van, amivel nem untatnék itt senkit, a lényeg az, hogy a PoS kezdésére – némi kényszerűségből – ismét a volán mögött találtam magam, az óvárosba visszaérve pedig még pont hallottam az elköszönésüket. Ez leírva és átélve is eléggé röhejesen hat, felkészültem, hogy meg is kapom majd a magamét a kommentek között ezért, de aligha tudom a dolgot megmásítani. Ezután viszont megnyílt az időkapu, és 1997-be érkeztünk. Éppen a Metal Hammert olvastam, benne Milán Péter 100 pontos kritikájával az Anthemsről, és én még nem sejtettem, hogy ez a zene be fog szippantani, de annyit máris tudtam, hogy a CD kell nekem. Az első metálpólómon is az Anthems borítója díszelgett, az egyetemi előadásokon viszonylag sok Emperor-logót rajzoltam akkoriban, de a legszebb, hogy a mai napig ezt a lemezt tartom a teljes norvég black metal szcéna csúcsdíszének.

Az van, hogy minden további nélkül össze tudnék hozni a dicsőítő mellé egy fanyalgó beszámolót is erről a rég várt koncertről, de az az igazság, hogy részemről totális örömünnep volt az este, és ettől egy pillanatra sem hagytam eltántorítani magam. Elfogultság de luxe, nyilván, de vállalom. Szóval a negatívumokról: ahogy a fesztivál sajtósától megtudtam, az összes fellépő közül egyedül az Emperor nem vállalt se interjút, se rajongói találkozót. Miközben Vorph a rá várókat ölelgette a színpad háta mögötti téren, Ihsahnék busszal érkeztek, és úgy is távoztak a backstage-ből, láthatóan egyetlen pillanatra sem akartak elvegyülni a tömegben. Egyedül a láthatóan külön pályán mozgó Samothot lehetett elcsípni pár fotóra, de aztán ő is elfutott a szállodája irányába. Sosem voltam a hotelek ajtajában autogramra vadászó típus, így ez is csak némi apró csalódást okozott.

A megszólalást illetően szinte biztos voltam benne, hogy élőben ez a rettenetesen bonyolult hangzású zene nem fog úgy tündökölni, mint lemezen, már csak azért sem, mert mind az In The Nightside Eclipse, mind az Anthems esetében a hivatalos kiadványon sem tökéletes a sound, de azokat már így szerettük meg. Az is nyilvánvaló volt, hogy a Jørgen Munkeby (Shining) billentyűssel és Tony „Sechtdaemon" Ingebrigtsen bőgőssel kiegészült trió erről a két lemezről fog a legtöbbet játszani, és ez annyira így is lett, hogy az eljátszott tucatnyi dalból tíz ezekről származott. Különösen a vegyes megítélésű Prometheus album híveivel bántak el roppant kegyetlenül a hangmérnökök: elöl, középen a nyitó In The Wordless Chamberből konkrétan csak a dobot hallottuk, néztünk is egymásra a közelben állókkal, hogy ebből mi lesz majd, de persze később lényegesen jobb lett a helyzet. A nyitószám mibenlétével mindenesetre én is csak másnap, a setlist.fm-ről ismerkedtem meg.

Egyéb panaszt belőlem ugyan ki nem húzol, az este minden téren megvalósította az 1997 óta dédelgetett vágyaimat, egyre csak sorjáztak a klasszikusok, mi pedig egyik ámulatból a másikba estünk. A zenekar hatalmas vigyorok közepette zenélt, bizony, még Samoth is elvigyorodott párszor, az a pillanat pedig, amikor a két fő arc egymásra mosolygott, önmagában megérte ezt az ezer kilométeres utat. Meglepő volt élőben látni, mennyire Ihsahnra bízzák az összes finomabb zenei megoldást, de ő magától értetődő lazasággal hozott mindent, miközben a dallamos vokál és némi légdobolás frontján Munkeby, a hörgésben pedig Sechtdaemon segített be neki. A gitárszólók különösen fényesen tündököltek, mintha egy kicsit hozzájuk is költött volna a mester, de utóbbiak tényleg csak nüanszok voltak. Aki még kifejezetten tündökölt a szebeni éjszakában, az Trym Torson dobos volt, nem véletlenül nyilatkozta, hogy külön készül az Emperor-koncertekre, elképesztő technikával, sziklaszilárdan hozta a dögnehéz témákat, leesett állal hallgattuk.

Mit is mondhatnék a koncert és a júliusi beszámolóroham végén? Elképesztő hónap volt! Két Rammstein, egy Guns N' Roses, és még a Depeche is majdnem összejött, de Ihsahn és Martin Gore közül most az előbbit választottam. Ha annyit mondok, hogy tökéletes a lista és a legjobb reményeket beteljesítőek az előadások, azzal nagyjából közel járok az igazsághoz. Köszönöm szépen.

Fotó: Photo Legions