Shock!

Számtalan alkalommal járt már nálunk az Evergrey, hol önállóan, hol fesztivál, hol többzenekaros koncert keretében, én is láttam őket jó pár alkalommal, bár azon igencsak meglepődtem, hogy utoljára 2009-ben néztem meg pont ugyanitt a Dürerben őket – bár akkor rossz fényekkel, rossz hangzással és kedvetlen előadással. Azóta valahogy sikerült őket kihagyni, ami hiba volt, hiszen az Evergrey azon zenekarok egyike, amelyet a kezdetek óta kedvelek és figyelemmel követek, és megveszem az aktuális CD-iket is – ami az utóbbi években tényleg csak a szívügyeknek jár.

A zenekar már túl van a zeniten, vélhetően ők is beletörődtek, hogy klubzenekar-szinten maradnak, pedig nem erre voltak predesztinálva az első lemezeknél. Vizuálisan elképesztően jók voltak a kezdetekkor is, sőt, kivételesen jók, a zene meg hozzá pazar és egyedi volt, a zenészek karizmatikusak, Tom Englund hangja és védjegyszerű dallamai pedig ezer közül is azonnal felismerhetők. Aztán valahogy mégsem jött össze a nagyobb áttörés, jó pár éve meg akadt némi feszültség és tagcsere is zenekaron belül. Amikor két fontos pillér, Henrik Danhage és Jonas Ekdahl elhagyta a csapatot, senkinek sem tett jót, de erre szerencsére ők is rájöttek, azóta szent a béke, és új erőt pumpáltak a zenekarba. A feszkót okozó problémákat vélhetően letisztázták, és görcsölés helyett egy poénkodó, laza csapatot láthatunk a színpadon.

Ha tehát arra számítottál, hogy ingtépős, kesergős, térdreborulós, könnyáztatta koncert fogad a Dürer nagytermében, csalódtál, hiszen Englundék nem restek egymással, és kifelé is ökörködni, bár igazából csak magukat adják, a facebookos és instagramos profiilok alapján is örök gyerekek maradtak, ami egyáltalán nem baj. Mindezek ellenére a zenélést vérkomolyan veszik, és alaposan odarakták magukat a Dürerben. Azt ugyan megfejteni sem tudom, hogy nálunk miért csak egy laza félházat vonzanak, hiszen sok hasonszőrű pályatársuk teltházakat hozna, ráadásul azt sem lehet mondani, hogy rejtve lettek volna a hazai kisebb-nagyobb szaksajtóban, hiszen számos olyan kollégát ismerek, akik hosszú évek óta rajonganak értük, és ennek hangot is adtak – mint ahogy mi is. Ennek megfelelően a közönség soraiban rengeteg ismerőst, barátot láttam.

Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára a Dürerben ennyire súlyosan megszólaló koncertet, de az Evergrey, hála az égnek, hihetetlenül masszívan és kimondottan jól szólt, de ezekhez a dalokhoz tényleg szégyen lett volna más hangkép. Egy Evergrey hangverseny meg nem is nézhet ki másképp, mint nagyterpeszben, derékból headbangelő zenészekből, ami kívülről nézve kliséhalmaz és akár megmosolygató is lehet ebben a korban, de náluk valahogy mégsem az. Egyszerűen ők ÍGY Evergrey és pont. Ez hozzátartozik a show-hoz, mint ahogy Jonas Ekdahl védjegyszerű, széles mozdulatokkal operáló dobjátéka, vagy Danhage nagyszerű gitárszólói.

Az idén megjelent The Atlantic kimagaslóan jól sikerült, ennek megfelelően az első két szám a lemez első két dala volt (A Silent Arc, Weightless), és az első negyed órát ezzel bombabiztosan meg is alapozták. Az új lemezről később (a levonulás előtt) az All I Have hangzott még el, ami szintén csúcsragadozó a friss szerzemények közül, ilyen morózus, öblösen karcoló dalt rég írtak, élőben ráadásul a lemezverziónál sokkal súlyosabban szólaltak meg. Ugyan az Evergrey sem sokat variál a saját stílusán belül, meg igazából sok értelme nem is lenne, mert őket pont a saját kliséik miatt szereti mindenki, de a dalban hallható újfajta hangulat hihetetlenül jól passzol a tőlük megszokott témákhoz.

Elhangzott még korábbról többek között a klipes Distance, a magával ragadó Passing Through, a monumentális Black Undertow, aztán a ráadásban négy dal, plusz billentyű- és gitárszóló. Huszonöt éve vannak a pályán, és elég nehéz lehet úgy válogatni, hogy ők se unatkozzanak meg a közönség is megkapja a szokásos kötelező dalokat, így a végére maradt a brutálisan megszólaló The Grand Collapse, masszív libabőrt okozva, majd a Recreation Day, a Touch Of Blessing (ezt ők már simán unhatják, de nézni/hallgatni még mindig óriási élmény), és a King Of Errors, ami tényleg monumentális és epikus, de mégsem giccses.

Nyilván kapásból fel tudnék sorolni még legalább egy tucat dalt, amit jó lett volna hallani, mondjuk az új lemezről legközelebb lehetne az End Of Silence és a Departure, a régi klasszikusok közül meg kábé bármi. Írhatnék még olyan lózungokat, hogy a csekély nézőszám ellenére tapintani lehetett az energiát, mert ez így van, engem például baromira feltöltött a koncert, meg azt is hozzáfűzném, hogy bármikor újráznék ebből, mert ez is igaz, meg azóta loopban hallgatom az Evergrey-lemezeket, szóval a tavaszi napsütés mellé most úgy tűnik, egy ideig ez az audio-diéta marad nálam.