Shock!

Teljesen észrevétlenül érkezett hozzánk augusztus közepén Little Steven aka Steven Van Zandt aka Silvio Dante. Olyannyira, hogy én is teljesen véletlenül bukkantam rá az eseményre a Facebookon, tehát valahol sejtettem, hogy nem lesz teltház, de igazság szerint az Akváriumban leültetett kábé 130 ember elég riasztó látvány volt – utólag meg érdekes kontraszt is volt a másnapi hatvanezres Metallicához képest. Nyilván azért is variálták ültetettre az eseményt, mert másképp még hülyébben nézett volna ki a majdnem üres terem. A közönség összetétele is elképesztően vegyes volt, de utólag láttam, hogy tanárok ingyen regisztrálhatták magukat a koncertre, és vihettek plusz egy főt. Szóval, hogy mennyien lehettek ott igazi Little Steven-rajongók, vagy akik tisztában voltak az életművével? Nos, biztos, hogy nem sokan, de az is tuti, hogy a koncert után bő száz emberrel többen lettek.

Előzenekar híján a főhős lépett a színpadra rögtön, illetve temérdek zenésztársa: öt fúvós, két ütőhangszeres, két billentyűs, plusz egy gitáros meg a basszusgitáros és három vokalista hölgy. Valahogy nagy nehezen elfértek a színpadon így tizenöten Van Zandttal együtt, aki a szokásos tarkabarka ruhájában és az elmaradhatatlan fejkendővel pontosan úgy festett, mint harminc éve. Illetve hát mégsem, a filigrán srácból az évek elteltével humán gömb lett, de hát ő tudja, a kisugárzása, kedélye azért még mindig azé a vidám, vicces figuráé, akit én például Bruce Springsteen mellett kedveltem meg, még a '80-as évek közepén.

Azt nem mondom, hogy láttam is annak idején, amikor az 1988-as Human Rights Now koncertkörúttal Budapestet is útba ejtették, és nem azért, mert nem lett volna ott (!), de akkor már nem volt az E Street Band tagja, így 2019-ig kellett várnom az első találkozásig. Ami csekély számú közönség ellenére meglepően feelingesre sikerült, de hát ehhez kell egy vérprofi előadóművész, akinek a kisujjában van minden, az is, hogy amikor az első három-négy szám közben a gitárjával technikai zűr támad, nem állítja le a koncertet, nem cirkuszol, hanem folytatja tovább a műsort, különösebb fennakadás nélkül.

A koncert előtt gyorsan átpörgettem Little Steven néhány saját lemezét, többek között az idén megjelent (és egyébként kiváló, nagyon Springsteen-ízű) Summer Of Sorceryt. Értelemszerűen az új lemezről került több dal terítékre, de ezt olyan komolyan vették, hogy gyakorlatilag az egész lemezt eljátszották – nem sorrendben, köztük elpotyogtattak más-más korszakból néhány számot, de a huszonhárom dalos setlistből tizenkettő friss szerzemény volt. Nem is baj ez, frissen tartja a zenészeket is, ha nem a huszonsok éves, már rogyásig játszott számokkal kell haknizni, és pont ezért nem is lett hakni a koncert (amitől kicsit azért tartottam), hanem ízig-vérig örömzenélés. Olyannyira, hogy a koncert végefelé tényleg felpattantak az emberek, és táncolni kezdtek a színpad előtt, és valahogy mindenki szélesebben is kezdett vigyorogni, a színpadon fent is, nem csak lent.

Számomra a koncert csúcspontja közé tartozott a két ízig-vérig '80-as évekből származó és idéző Bitter Fruit, Forever, és a záró Out Of The Darkness. Ha becsuktad a szemed, bizonyos részeknél még a Bosst is oda lehetett vizionálni... Van Zandtnak jó mestere volt, tényleg, énektémákat, technikát tekintve néha egy az egyben Springsteen, de nincs ezzel baj. A legkülönösebb ékkő ezen az estén a Sun City volt, amibe természetesen bevonták a zenekartagokat is énekelni, annak idején tényleg rongyosra hallgattam ezt a dalt, és álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha hallhatom élőben, autentikus előadótól.

Steven roppant közvetlen és kommunikatív volt, nem is hazudtolta meg önmagát, hiszen aktivistaként is számos közéleti szereplést vállal, illetve a jótékonykodásra is van ideje és ereje. A körülötte lévő zenészekről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és ha már dobszóló, akkor ennek az ütőspárbajnak volt tényleg értelme, amit Anthony Almonte és Rich Mercurio néhány percben megmutatott. Van Zandt elmondása szerint két éve dolgozik együtt ezekkel a zenészekkel, remélhetőleg még jó pár év előttük áll, kicsit sem volt öreges vagy poros, netán ciki, sőt, nagyon is szeretnivaló. Nagyon remélem, hogy nem első és utolsó találkozás volt, és talán egy következő körnél hatékonyabb lesz a koncert promóciója is.