Shock!

Ha a Marduk és az Immolation 2012-ben, ugyanitt megejtett vendégjátéka kapcsán a nosztalgiát emlegettem, hatványozottan igaz ez a hullasminkes svédek és a Sear Bliiss esetére. Aki szombat este Óbudára tévedt, két évtizedes időutazásban vehetett részt, felelevenítve ifjúkora szép emlékeit. Olyan bűbájos patinájú eseményekre gondolok itt, mint a két brigád közös, 1997-es Európa-turnéja a black metal hőskorában, a Marduk másodgitárosaként Peter Tägtgrennel... Bár a Hypocrisy vezérét ezúttal érhető okoból nélkülöztük, a fellépők határozottan igyekeztek mindent megtenni azért, hogy a nosztalgia a lehető legszebb arcát mutassa.

Miután előzetesen megállapítottam, hogy az este felvezető zenekarainak stílusa biztosan nem talál meg magának, nem is igyekeztem a Marduk porondra lépése előtt a helyszínre érni, a Yukból amúgy is a lehető legkevesebb a legjobb. Némileg meglepő módon a svédek léptek fel korábban, amit nyilván szimpla logisztikai okok magyaráztak, hiszen vasárnap még várt rájuk egy koncert Salzburgban. Önmagában az is rendkívül tiszteletre méltó, ahogy Morganék rendre bejárják a közép-európai/balkáni térséget, hozzájuk hasonló legendák ritkán engednek meg maguknak ilyen alapos köröket ebben a térségben. Ahogy a korábbi írásaimat átolvastam, azt látom, hogy talán kissé túlzottan is szigorúan álltam a veterán kvartetthez, akik tisztán objektív alapon is pályafutásuk egyik legjobb időszakát élik most. Biztató előjelnek tökéletesen megtette tavaly a Frontschwein album, ez a koncert pedig a maga módján egyszerűen tökéletes volt.

Az újkori imázs, maguk a dalok nemkülönben, egyértelműen a Panzer Division Marduk-korszakra utal vissza, némi csavarral természetesen, a setlist pedig ennek egyenes vonalú leképezése volt. Ha jól számoltam, összesen hat tétel szólt az újról és az 1999-es klasszikusról, utóbbi esetében ráadásul olyan ikonikus nótákról beszélünk, mint a címadó vagy a Fistfucking God's Planet. A legutóbbi koncert alapvető rákfenéjén is sikerült szerencsére úrrá lenni, és aki nem volt ott, annak talán hiába is ecsetelem, hogy milyen elképesztő, arcletépő brutalitással szólalt meg a Marduk – valahogy úgy, ahogy mindig is kellett volna, és ahogy ennek a zenének illik szólnia. Triggerek és egyéb hangtechnikai trükkök nélkül persze mindez aligha lenne egy ilyen adottságú helyen megvalósítható, de ezt még véletlenül sem negatívumként említem. Ha az újkori lemezek hangzásának reprodukálása a cél, az urak most egészen közel jutottak ehhez.

Az említetteteken felül a 70 perces programot igyekeztek úgy összeállítani, hogy kicsit mindenki kedvére tegyenek vele, így egy-egy dal erejéig szinte valamennyi sorlemez terítéken volt, beleértve még a Dark Endless debütöt is, innen a Still Fucking Dead (Here's No Peace) szólalt meg. A négyes kiállásában nagy újdonságok nem történtek, nincs is szükség ilyesmire, legutóbbhoz képest egy kicsit tovább szélesedett a derékbőség (és nőttek a tokák), de ez belefér, nálam is így történt. Ahogy a bevezetőben is említettem, pár percre húsz-huszonöt évet, egyenesen a hőskorba ugorhattunk vissza az időben, ahogy a klasszikus bandák egyike küzdött elszántan a deszkákon. Lendületét, kompromisszumképtelenségét tekintve a Marduk ma is a színtér vezető csapatainak egyike, akik ugyanakkor nem félnek az új megközelítésektől (lásd az itt is eljátszott The Blond Beast) sem. Én lepődtem meg a legjobban, de ez egy igazán magával ragadó, kompaktsága ellenére is teljes értékű előadás volt.

Hajdani turnépartnerük, a szombathelyi Sear Bliss zárta tehát az estét a kisebbik (?) színpadon, akik igazából mostanában kezdenek életjeleket mutatni egy hosszabb, tervezett szünet után. Ebben az időszakban összeállt végül a zenekarvezető Nagy András szólóanyaga (Arkhē név alatt), de azért sokan inkább annak örültünk volna, ha tovább ütik a meleg vasat a kiválóan sikerült Eternal Recurrence után. Tekintve azonban, hogy András az utóbbi anyagot is voltaképpen egyedül rakta össze, magát a zenekart kellett előbb újjáépíteni. Mindenekelőtt azonban egy nagyszerű jubileum, a Phantoms debüt megjelenésének huszadik évfordulója ad okot a múltidézésre – ismét egy nekem alkalminak tetsző felállásban. A bő órás program összeállításába aligha tört bele a bicskájuk: egyszerűen elejétől végéig, az eredeti sorrendben eljátszották az említett lemezt, mindezt pedig a ráadásban az In The Shadow Of Another World (a The Pagan Winter EP-ről) előadásával koronázták meg.

A Sear Bliss két gitárosa ezen az estén – meg elvileg a hivatalos tagságban is – Kovács Attila (Halálfej Együttes és minden egyéb) és Vigh Zoltán (Bornholm) volt, ami önmagában is roppant erős összeállítás, a sorsát pedig majd az idő eldönti. A Phantomson roppant markáns billentyűk továbbra is gépről szólaltak meg, cserébe vendégül láttuk az eredeti lemezen is vokálozó Csejtey Zoltánt, és persze itt volt a már alaptagnak számító Pál Zoltán a harsonájával. A Marduk feladta számukra a leckét minden téren, de még ilyen minőségi felvezetés hiányában is harmatosnak ítéltem volna meg most ezt a produkciót. Andrásék mindig különös gonddal figyelnek arra, hogy a bőgő hangzása rendben legyen, ez most talán túl jól is sikerült, ellenben a gitárokból a kettő helyett jó, ha egy fél szólt rendesen. A zenekar is valahogy félszegen adta elő magát, ez így együtt pedig kimondottan kellemetlen élményt okozott. A főnök nem kimondott frontember (finoman fogalmaztam), a végeredmény pedig egy könnyen felejthető buli lett – jubileum ide vagy oda.

A Walpurgis-éj tehát megmutatta mindkét arcát, de valódi keserűséget aligha hagyott bárkiben is. Christraping. Black. Metal.

Fotó: Martina Sestic