Shock!

Mindig rendkívüli, amikor egy zenekar úgy él meg igen szép kort, hogy menet közben nem maradnak ki számukra hosszabb időszakok, pláne ha a kreativitás tüze se huny ki az évek során. Nem tudom, ki fogadott volna arra a '90-es évek elején, hogy mindezt éppen a (The True) Mayhem kapcsán emlegetjük majd, már bőven a 21. században gázolva, de tény, hogy így történt, illetve történik. Mert bár volt egy időszak, amikor Necrobutcherék – jobb lehetőségük híján – pusztán a vérrel szennyezett nevükből és hírükből éltek, ma már távolabb nem is lehetnének ettől az állapottól. A banda negyvenedik évfordulójára erejük teljében fordulhattak rá, a tagság talán sosem volt ennyire stabil és bitang, mint manapság, és a legutóbbi stúdiós kiadványaik (a Daemon LP és az Atavistic Black Disorder/Kommando EP) szintén roppant meggyőzőre sikeredtek. Összegyűltünk tehát ünnepelni, hiszen megérdemeltük.

A jelen jubileumi koncert kapcsán nekem határozottan úgy tűnt, hogy egy „hirtelen" ötlet, esetleg a naptárban váratlanul felszabaduló lyuk adta a lökést, hogy az eredetileg csupán egy oslói duplázásra kalibrált negyvenéves buliból afféle miniturné is kiforrjon. Az időpontválasztás sem volt talán a legoptimálisabb most, amikor a koncertre éhes közönség egyik fele még a nyári fesztiválokat piheni ki, másik fele pedig szimplán csak elköltötte már az erre fordítható pénzét. Előrebocsátom, fájdítani fogom a szívét mindazoknak, akik erről az alkalomról kényszerűség vagy bármi más ok miatt távol maradtak, mert túl azon, hogy nagyszerűen sikerült, még egészen valószínűtlennek gondolt kuriózumértékkel is bírt, akár megismételhetetlennek is nevezhető – bár szívem szerint én már holnap megismételném. Amikor pedig a szervezők bejelentették, hogy felvezető attrakcióként a Vágtázó Halottkémek lép fel a malacok nagy barátai előtt, én csak csettinteni tudtam, lényegesen izgalmasabbnak tűnt ez a leosztás egy törzskönyvezett feketefém-banda rutinszerű szerepeltetésénél.

Ez most nem az a hely, ahol a többkötetnyi terjedelmű VHK-sztorit fel akarnám dolgozni, de ha szellemiségében és múltjában a Mayhemhez méltó attrakciót keresünk hazai porondon, nem tévedés, ha Grandpierre Attiláék az elsők között jutnak eszünkbe. A 22 órás függöny miatt jó korán is kezdtek, már fél hétkor, és itt következhetne némi élcelődés azon, hogy a hely adottságai miatt a bemelegítéssel már nem is kellett törődniük, de ettől most tekintsünk el. Mégis azt gondolom, némileg méltatlan volt a zenekarhoz az időpont, a még javában érkezőfélben lévő tömeg fásultsága, de ezzel nincs mit csinálni... esetleg csak nem csinálni, ami nyilván a rosszabb választás lett volna sokak számára. Amit aztán láttunk/hallottunk, az gondolom nagyrészt megfelelt egy átlag fesztiválos VHK-szettnek, én nem különösebben látogatom a bulijaikat, de látatlanban így képzelném el. Esetleg jobb esetben nem visszahangzik, zúg, csattog ennyire a cucc, amit Csihar Attila kiszámítható megjelenése a műsor vége felé csak minimális mértékben ellensúlyozott. Szép kis káosz volt, na.

Felvezető sztoriként szerintem tökéletes(en mayhemes) volt Attila beszámolója az eltűnt bőröndről, amelyet még Törökországban lovasítottak meg a turnébusz pótkocsijából, ezen kívül nem is tűnt el más, a tolvajoknak nyilván gyorsan kellett dolgozniuk. A fémborítású kofferben egész pontosan a frontember fellépőruhái és kellékei voltak, és a bőröndben lévő nyomkövetőnek köszönhetően meg is lett a pakk, a tartalmát megismerve barátaink el is hajították azt, még az autópályán. Minden piti tolvajnak hasonló szerzeményeket kívánok, viszont ez egyben azt is jelentette, hogy Attila nélkülözni kényszerült a bejáratott holmijait a turné további részén, és valószínűleg emiatt volt az is, hogy a Barbában a tormentoros cuccaival volt látható. Mielőtt a koncert érdemi mozzanataira rátérnénk, szeretném megköszönni az érintettnek, aki az átszerelés közben az Ulver koncertlemezével alapozta a hangulatot, az enyémet mindenképpen sikerült, és szerintem Tore Ylvisaker is kacsintott odafentről.

Az évek során a Mayhemet tényleg láttam már mindenféle helyen, visszagondolva talán egyik sem volt nevezhető igazán a státuszukhoz méltónak, így most már előre nagy elégedettséggel legeltettem a szemem a kétszintes színpadon, a hátsó emelvénnyel és a színházi díszleteket idéző vetítővászonnal – mindet bőven ki is használták. Ahogy sejthető volt, a szövegelés egészen minimálisra redukálódott, melldöngetésről szó sem volt, a black metal ikonjai felvonultak és bemutatták, mivel is telt az elmúlt négy évtizedük. Visszafelé haladtunk az időben, a Daemontól indultunk, hogy szép szabályos rendben minden sorlemezt két-két tétel erejéig mutassanak be (kivételt csak a diszkográfia örök mostohagyereke, az Ordo Ad Chao album jelentett). Minden dalhoz saját videó tartozott (plusz intrók, egyéb átkötések), amelyben természetesen az adott korszak fotóit és vizuális elemeit idézték meg, ráadásul látványos, minőségi munka volt az összes. Ehhez már „csak" a tényleg brutális fényeket kellett odatenni, aki viszont késekre, tűzre, disznófejekre, egyéb bazári dolgokra számított, az ezúttal hoppon maradt. Szerintem így is maximálisan megadták a módját az ünneplésnek.

Joggal lehetett előzetesen aggódni a megszólalás miatt, de ezúttal a jobbik Barba Negra mutatta meg magát, elöl legalábbis úgy szólt minden, ahogy kell, koszosan, mocskosan, de tökéletesen kivehetően, erőteljesen. A műsor három jól elkülöníthető etapra lett osztva, és bár nem végeztem közvélemény-kutatást, látatlanban is biztos vagyok benne, hogy a többség fantáziáját elsősorban a második és a harmadik blokk izgatta. Ellenben én az első óra elteltével, amelyben tizenegy dal hangzott el a Daemontól a Wolf's Lair Abyssig, úgy voltam vele, hogy tőlem akár be is fejeződhetne itt a menet, akkor is maximálisan elégedetten távoznék. A Chimera-blokk (ami a My Deathet és a címadót jelentette) elgázolt, maga alá tepert és megcsókolt, de hatalmas elégedettséggel figyeltem a trve-sági visszatekintés egészét. Minden a helyére került, még Maniac sem hiányzott, Attila az ő hisztérikus rikácsolását is remekül hozta. Rendben, Blasphemer gitársoundja elfért volna még a tető alá, a gitárokból eleve egy kicsit kevés volt nekem az egész este folyamán.

Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a lehető legtöbbet lássak az egyik legnagyobb zenészideálomból, Hellhammer dobost megpillantani amúgy sem egyszerű az ipari jellegű dobszerelése takarásában, de most egészen jól sikerült ez azzal együtt is, hogy a zenészekre az újkori divat (?) szellemében semmilyen extra fény nem jutott. Mivel Attila frontemberi fordulatai jól ismertek, a gitárosok pedig (Teloch arcfestését kivéve) zömmel mindenféle extra figyelemfelkeltés nélkül tették a dolgukat, beértem volna azzal is, ha a vetítéssel együtt csak Hellhammert figyelhetem: egyszerűen utolérhetetlen, ahogy és amit a faszi játszik. A teremtés előtti káoszt idéző Illuminate Eliminate és az Ancient Skin is olyan alátámasztást kapott általa, ami az én világomban példátlan. Végigkaszaboltak még a Symbols Of Bloodswordsön is, aztán szünet, a brigád kámzsát ölt, érkezik a legtöbbek által várt De Mysteriis...-blokk, a hőskor dalaival és képeivel (bizony, még Greifi Grishnackh is felbukkant a vásznon, szolid fütty kíséretében). És amikor azt hiszed, hogy túlcsordul a színpadról a Hangulat, akkor zárásként a Funeral Fogot Dead vokálsávjaival tolják el, és meghatódsz.

Hiába gondolod, hogy ezt képtelenség megfejelni, hiszen a csúcspoén még a színpad mögött vár ránk, egészen pontosan két emberről van szó a Deathcrush-érából, Manheim dobosról és Messiah énekesről, akiket Necrobutcher konferált fel, hogy csaknem a teljes debütáló EP-t előadják aztán. Lehetett volna ez egy mosolyra fakasztó nosztalgiaattrakció is, ehhez képest a zeneipari körforgásból rég kiszakadt két arccal kiegészült csapat hatalmasat ment odafent és idelent is. Messiah hangjára mondjuk rákeverték az összes visszhangot, amit a VHK a sátorban hagyott, de ez pont így volt kerek, sziklaszilárd nyomuláson kívül itt többre/másra nem volt szükség. Ahogy a manapság gyönyörű álmokban utazó kollégám a húsz évvel (!) ezelőtti, a mostaninál minden elemében halványabb Mega Pub-koncert kapcsán megjegyezte, ilyenkor általában jó nagy csörömpölés történik, ahogy most is, de ha már csörömp, az legalább ilyen legyen.

Egy black metal koncert nyilvánvalóan nem érte el a célját, ha arról jókedvű, elégedett emberek tömege távozik, és a Szállító utca elhagyása körüli rögtönzött felmérésem eredménye azt mutatta, a Mayhem e tekintetben teljes kudarcot vallott. De várj, hogy is szólt a Deathcrush outrója? „All the little flowers are singing / All the little birds are too / They are very happy / And we hope you are too."

Fotó: Bende Csaba (Barba Negra)