Shock!

Felületes olvasó számára úgy tűnhet, hogy a jövőbe látunk, hiszen már a budapesti koncert előtt elkészült a beszámolónk a Headbanger's Ball-buliról, aki viszont alaposabban megnézte a szalagcímet, rögtön kiszúrhatta, hogy az Iced Earth által vezetett csomag bécsi fellépéséről lesz lentebb szó. És azt is elárulom, hogy miért: hétfőn ugyanis, amikor Jon Schafferék a magyar fővárost veszik be, Bécsben a The Dead Daisies játszik, én pedig egyikükről sem akartam lemaradni. Egy pesti buliból így lett végül két bécsi.

Mindennek a sok utazás mellett volt egy olyan hátulütője is, hogy hiába indultam el időben, az Unearthről teljes egészében lemaradtam. Ken Susiék ugyanis 19:40-ig játszottak, mire pedig becsekkoltam a klubba, már a kanadai Kataklysm pusztított a deszkákon. Amellett, hogy számomra egyértelműen az Iced Earth jelentette a fő vonzerőt, a másik csapat, akiket semmiképpen sem akartam elmulasztani, pont a hyperblast-négyes volt. Bár sokáig kimaradtak az életemből, a tavalyi Rockmaratonon pár perc alatt megvettek, ott ugyanis az igen komoly technikai gikszerek ellenére (egy korsó sör totál kiiktatta a kontrollt) pazar bulit csináltak. Ezt a fajta szélvész, kíméletlen zenét a cucc problémái vagy a szar hangás egyszerűen kiherélik, élvezhetetlenné teszik, Maurizio Iaconóék azonban annak ellenére eszelősen muzsikáltak anno, hogy kontroll nélkül saját magukból vélhetően nem sok mindent hallottak. Az iszonyatos precizitás, feszesség persze most is adott volt, és az első egy-két tételt leszámítva kifelé is okésan szóltak. Bár a kezdő tíz percben még eléggé kásás, zsizsegős formában érkeztek a hangok a színpadról, hamar sikerült a potmétereket megfelelő helyre tolni, innentől kezdve pedig gyilkolt a buli.

A Kataklysm erejét két tényező adja, melyek közül az egyik a már említett atom-pontos játék, a másik pedig az, hogy az általuk játszott műfaj keretein belül kifejezetten fogós és karakteres dalaik vannak. Meg Maurizio személyében egy kiváló frontemberük, aki pont a szükséges mértékben adagolja a közönséget begerjesztő, a metal-testvériséget éltető átkötő-szövegeket. Ezúttal egy pillanatra azonban ő is kizökkent: a rendezői jobbon ugyanis egy figura folyamatosan ordítozva követelt pengetőt a csapattól, ezzel pedig megzavarta a frontembert aktuális gondolatsorának kifejtésében. Bár az énekes egy percre láthatóan befeszült, hamar a maga oldalára fordította a szituációt, megígérve, hogy a pengető mellé egy sör lesz a jutalma a fickónak, ha bekussol végre. Így is lett. Ahogy az Unerath, úgy a kanadaiak is 40 percet játszottak, amelynek egyértelmű csúcspontja a szinte már slágernek is nevezhető Crippled & Broken volt. Ha volt hibája a koncertnek, pusztán annyi, hogy nem ezzel zártak.

Néha az embert egyszerűen kiveri valamitől a víz. Számomra az évek óta igen komolyan futó folkmetal-vonal sajnos ilyen: hiába próbálkoztam többször is a színtér vezető csapataival lemezen és élőben egyaránt, sosem tudtam megszeretni a műfajt, amely számomra mindig is a Manowar és a lakossági mulatós zene keresztezésének tűnt. (Lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy az első és utolsó jó folkmetal-zenekar a Skyclad volt.) Ennek ellenére becsülettel végignéztem az Ensiferum műsorát is, de ahogy a többi hasonló zenekar, úgy sajnos a finnek is elvéreztek nálam. Pedig saját műfajukban igen jól teljesítettek, csűrdöngölős, ökölrázós dalaikra egy emberként lengette söreit az egész terem, és a frissen igazolt harmonikás hölgy, Netta Skog meg a srácok igencsak oda is tették magukat: folyamatosan rohangásztak, pózoltak, szóval annak, akinek kenyere az ilyesmi, fülig szaladhatott a szája. Engem viszont kifejezetten fárasztottak, főleg úgy, hogy a precíziós gépezet Kataklysm után náluk azért bőven akadtak szétcsúszások is.

Bár látatlanban arra fogadtam volna, hogy rájuk lesznek a legtöbben kíváncsiak, mégis az Ensiferum műsora alatt volt talán a legszellősebb a nézőtér. Ez persze még így is elég komoly zsúfoltságot jelentett, a saját műfajukban önállóan is jónevűnek számító csapatokra ugyanis gyakorlatilag teltháznyi ember volt kíváncsi, a megjelentek pedig az összes zenekart végig is nézték, azaz a bárpultnál leginkább csak a koncertek közötti szünetekben volt tömeg, a bulik alatt majd' mindenki a színpad előtt, a karzaton vagy az arra vezető lépcsősoron figyelt.

Pontban a kiírásnak megfelelően, 22:30-kor kezdett az Iced Earth, rögtön az Incorruptible címmel májusban érkező új lemez előzetesen nyilvánosságra hozott dalával, a The Great Heathen Armyval. Bár a szám már napok óta elérhető, én itt találkoztam vele először, és kifejezetten bíztatónak is tűnt abból a szempontból, hogy a Dystopia után számomra komoly csalódást okozó Plagues Of Babylon világa helyett inkább a klasszikus érához kanyarodtak vissza vele. A közönség is jól vette, de igazán a kettes Burning Timesszal indult be a koncert. Tekintve, hogy egy négycsapatos csomag utolsó fellépőjeként játszanak ezen a turnén, Jon Schafferék programja rövidített volt, aminek megfelelően meglehetősen pőrére és intenzívre is vették a nekik jutó egy órát. Nem volt tehát dob- vagy gitárszóló, túl sok szövegelés és a záró Watching Over Me-t leszámítva közönségénekeltetés sem. Csakis egy csokor a legnagyobb Iced Earth-slágerekből, megspékelve a Plagues Of Babylon címadójával meg három Dystopia-trackkel, amelyek ebből a buliból is leszűrhetően mára totál egyenértékűvé váltak a régi klasszikusokkal. A Stu Block-korszak négy dalán kívül mindössze a Pure Evil képviselte a korai, pre-Barlow-érát, a többi hat tétel pedig a The Dark Saga – Something Wicked This Way Comes kettősről érkezett, egyenlő arányban.

A csontra egy órás bulinak egyetlen, azonban annál komolyabb negatívuma volt, méghozzá a Troy Seele-t idén szeptemberben váltó Jake Dreyer teljesítménye, akinek keze alól sok esetben kifejezetten darabosan érkeztek a klasszikus tekerések. A Pure Evil és a Watching Over Me szólóját kifejezetten fájdalmas volt hallgatni. Jake alkalmazása a szólók terén tehát kifejezetten visszalépésnek tűnik, azonban el kell ismerni, hogy riffelése tökéletes összhangban volt a főnök jellegzetes ritmusozásával, az alapokat pedig a tékozló IE-veterán Brent Smedley és a 2012 óta stabil tag Luke Appleton hozták tökéletesen, igen feszessé téve ezzel a muzsikát, amelyre Stu a lelkét is kiénekelte. Borzasztó hamar el is repült az egy óra, így fél tizenkettő után nem sokkal már indulhattam vissza Pestre, miközben az járt a fejemben, hogy jók ugyan ezek a többcsapatos esték, de mégis csak egy önálló Iced Earth-koncert lenne az igazi.