Shock!

A Corpus Christi, vagy más néven Úrnapja katolikus főünnep, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe, melyen általában körmenetet tartanak a hívek. Lengyelország pedig mélyen és valóban katolikus ország, így nem csoda, hogy a helyiek imaünnepséggel és demonstrációval tüntettek az „istenkáromló és ördögimádó" Mystic Fesztivál ellen, melynek ideje idén egybe esett az eucharisztika jeles dátumával. Az imák, illetve az ördög istentelen hordája ellen a Jóistenhez intézett könyörgések pedig valamelyest eredményre is vezettek, hiszen ugyan a fesztivált – az erre irányuló kísérletek ellenére – nem lehetett betiltatni, technikai gondok azonban akadtak bőven. Míg tavaly a Mystic maga volt a professzionalitás, idén minden mintha félrement volna. Nem kicsit, nagyon. Nem tudom, másik szervezőgárda vette-e át a lebonyolítást, netán a tulajdonosi kör újult meg a rendezvény mögött, de tény, hogy míg 2022-ben minden flottul ment az első perctől kezdve, idénre bőven akadt homok a fogaskerekek között.

0. nap

Már eleve az furcsa volt, hogy míg tavaly a bemelegítő nap fellépői a második legnagyobb színpadon, a Park Stage-en léptek fel, addig valamiért idén a warm up day bandáit bezsuppolták a kisebb színpadokra. A fő attrakció például bekerült a Shrine-ra, ami nem más, mint egy saccra 800-1000 emberre méretezett, civilben is rockklubként működő terem. Ha pedig egy kultikus, és a mai napig roppant népszerű, de már nem létező zenekar életművét egy eredeti tag vezetésével megünneplő csapatot hívsz meg egy metálfesztiválra, nem célszerű őket bezsúfolni egy ekkora helyre, mert nyilván az érdeklődők fele sem fog beférni. Ahogy tavaly is nonszensz lett volna Tom G. Warrior Celtic Frost- és Hellhammer-estjét ide telepíteni, úgy természetesen hihetetlen baromság volt ezt megtenni Phil Campbell és fiai Motörhead-szettjével is.

Már a fesztiválon voltunk, mikor kiderült, hogy az eredetileg Campbellék elé meghirdetett Godflesh elmarad, helyükre pedig a kultikus black/thrasher ausztrál Deströyer 666 ugrik be, de esélytelen volt, hogy bármit is lássak belőlük. A termet agyig megtöltő embertömeg kábé annyit engedett, hogy a terem bejáratától belehallgassak K.K. Warsluték előadásába, meg néha kicsit pipiskedve, a tömeg fölött átkukucskálva lássam, ahogy villódznak a reflektorok, ami finoman szólva sem túl szórakoztató program. Ez az érzés aztán kis túlzással állandósult is a fesztivál kapcsán, hiszen a nagyszínpadot leszámítva minden egyéb helyszín esetében úgy tűnt, mintha a szervezők kissé alábecsülték volna az érdeklődők számát és/vagy megszaladt volna a jegynyomtatás. Persze aki szerint lehet élvezni a Panterát a helyszínen kívülről is, azt lehet, az sem zavarta, hogy a Desert színpad fellépőit sokszor a maximum a színpad mögül vagy azzal egyvonalban, a képzeletbeli szögletzászló helyéről lehetett csak figyelemmel kísérni. Így tehát velem is előfordult, ami a mesében az esztergomi eszes lánnyal Mátyás királlyal való találkozása után: láttam is a bandákat, meg nem is. Hiába érdekelt volna a Deströyer 666 vagy a Desert Stage-en a Ne Obliviscaris, a többi napon meg a Moonspell, a Bloodbath, a Lucifer vagy a Planet Of Zeus, egész egyszerűen nem fértem oda hozzájuk. Phil Campbellék esetében azért kihasználtam az évtizedes koncertjáró rutint, így amikor az emberek a Deströyer 666 végével egyidőben kitódultak sörért, én gyorsan beslisszoltam a terembe, hogy az egyik oszlopnak támaszkodva biztosítsam a helyem a koncerten.

Bár szervezési gikszerek bőven akadtak – lesz még szó nem egyről a későbbiekben is –, a Mystic két legnagyobb erénye még mindig megvan: minden koncert percre pontosan kezdődik, és színpadtól függetlenül kifogástalanul is szól. A Phil Campbell And The Bastard Sons így tehát pontban 22:30-kor bele is csapott az Iron Fistbe, majd 90 percen keresztül abba sem hagyták a Motörhead-klasszikusok sikálását, melyeket csak a Hawkwind Silver Machine-je, illetve David Bowie Heroes- a szakított meg, de ezek meg már annyira összeforrtak Lemmyvel, hogy szinte tiszteletbeli 'head-klasszikusnak számítanak. Aki nem tudná, a Phil Campbell And The Bastard Sons nem csak afféle felvett, jól hangzó név, ezt a csapatot ugyanis a Motörhead messze legtovább regnáló gitárosa valóban fiaival, a gitáros Todd-dal, a bőgős Tylával és a dobos Dane-nel alapította, és két teljesen okés nagylemezt is kiadtak eddig, Neil Starr énekessel a mikrofon mögött. Neilt aztán 2021-ben Joel Peters váltotta, akinek hangja bár szinte semmiben sem hasonlít Lemmy reszelős orgánumához, rendben hozta a mindenki által szeretett alapvetéseket. Ráadásul a fickó frontemberként is kiváló, és a Campbell-kölykök is profik a hangszereiken, bár Dane azért stenkben közel sem egy Mikkey Dee, de hát olyan nem is terem minden bokorban.

A walesi zászló előtt felsorakozó csapatról azért így is rögtön lejön, hogy ki az „igazi" rocksztár közöttük, azt a beleszarós, végtelenül laza attitűdöt, meg persze az érzést, ahogy Phil hozta a témákat, nem lehet tanulni. Az vagy jön az emberből, vagy nem, és aztán a sok ezer koncert hatására ivódik bele végleg, kitörölhetetlenül. Az említett Iron Fisttel és a záró Overkill-lel keretbe foglalt koncerten a nagy klasszikusok mellett néhány finomság is helyet kapott, mint a Rock Out, a Born To Raise Hell, az Over The Top, a R.A.M.O.N.E.S. vagy a Lost Woman Blues. Igen masszív kis buli volt, tökéletes bemelegítés, de legközelebb egy saját számos koncerten is szívesen megnézném őket. Úgy tűnik, erre minden esély megvan, hiszem amallett, hogy ők nyitnak itthon a Guns előtt, még a Tábor Fesztiválon is elcsíphetők augusztus 23-án.

1. nap

Már a War Up Day-en gyanús volt, hogy este 11-kor még csak a váza állt annak a színpadnak, ami Main Stage után a fesztivál második legnagyobbja volt, és alig 16 órával később, 15:15-kor már itt kellett volna játszania a Nothing More-nak. Gondolom, nem árulok el ezek után nagy titkot azzal, hogy a kulcskifejezés a „kellett volna" ugyanis nemhogy ők, de senki más sem lépett itt fel az első napon, a színpad ugyanis még akkor is félkész állapotban volt, mikor fél négy körül kiértünk, hogy a fő színpad műsorát indító Lord Of The Lost műsorával kezdjük a napot. Ekkor jött a feketeleves, ugyanis negyed hat körül – az Eurovíziót is megjárt zenekar fellépése fél ötkor kezdődött volna – egyszer csak megjelent egy bejegyzés a fesztivál Facebook-oldalán, mely szerint a nagyszínpad sem készült el időre, így bocs, de Lord Of The Lost sem lesz. Ráadásul mindezt ahogy az időközben több ezresre duzzadt várakozó tömeg, úgy a backstage-ben full beöltözve és kisminkelve váró zenekar is ekkor tudta meg. Mindehhez még a Park Stage el nem készülte, illetve a nagyszínpad nyitásának csúszása azt is eredményezte, hogy a Behemothon és a főfellépő Ghoston kívül szinte minden csapatot átvariáltak és mozgattak, sőt, még napközben is volt sakkozás a fellépők egy részével.

Lord Of The Lost nélkül a napot végül a Main Stage-re átpakolt Testamenttel kezdtem, és ilyen előzmények után nem számítottam tőlük sok jóra. A Testament gárdája nem épp a legkönnyebb emberekből áll – nem hiába mondta azt anno nekem Paul Bostaph, hogy az összes zenész közül, akivel valaha együtt muzsikált, Chuck Billy a legkeményebb figura –, így bőven benne volt a pakliban, hogy az előrehozott kezdés, meg a 15 perccel megkurtított játékidő miatt berágnak. Ehhez képest a programjuk megalázóan ütős volt, Billy meg úgy mosolygott végig, mint Tom Araya legcukibb, nagypapás korszakában. Ráadásul a valamilyen családi vészhelyzet miatt néhány dátumot kihagyni kényszerülő Alex Skolnick is visszatért a bandába már, így kellemes meglepetést volt, hogy bár Phil Demmelt vártam, mégis Alex pengetett Eric Peterson mellett, hátul pedig egy új fiú, bizonyos Chris Dovas foglalt helyet. (Tegye fel a kezét, aki tudja követni, hogy Dave Lombardo első távozása óta mikor ki dobolt épp a Testamentben!) A bulit a Rise Uppal nyitották, majd felváltva érkeztek a régi klasszikusok, illetve az újabb darabok: The New Order, The Preacher, Children Of The Next Level, The Pale King és társai. Kellemes meglepetés volt a More Than Meets The Eye, ami sokkal jobb választás a The Formation Of Damnation albumról, mint a sokáig kirobbanthatatlannak számító címadó. A D.N.R. meg a 3 Days In Darkness meg megint ütött, még úgy is, hogy ezekből azért hiányzott Lombardo. A bulit az Over The Wall és az Into The Pit old-school kettőse zárta, majd a végtelenül kedélyes csapat átadta a terepet aznapra a Sátán szolgáinak.

Azt hiszem, könnyen elképzelhető, hogy egy fullra tömött lengyel metal fesztiválon milyen hangulat van egy főszínpados Behemoth-koncerten. Bár a magam részéről sosem hallgattam őket, és most is olyan érzésem volt, mintha egy fekete trutymóba mártott popprodukciót néznék, ez a hangulat rám is átragadt, és természetesen odaszegezett a színpad elé. Azt persze nem tudom, hogy mennyire illeszkedik a Black Metal Nagy Szabálykönyvébe, amit Nergalék csinálnak, de tény, hogy piszkosul tudnak bánni a közönséggel, istentelen címkékkel felaggatott dalaik pedig maximálisan működnek. A Behemoth zenéje persze nem az az együtténeklős fajta, de amikor csak Nergal vezényelt, üvöltöttek a torkok, lendültek az öklök, a két oldalt lépcsős emelvénnyel ellátott színpad meg ezalatt hol keresztalakban, hol meg csak úgy simán borult lángokba. Végtelenül profi és látványos volt az egész, még a headliner minden szempontból csúcsra járatott produkciójához képest is, az meg tényleg szürreális látványt nyújtott, ahogy egy ilyen koncert után Nergal puszikat dobálva elhagyta a deszkákat.

És ha a Behemoth kapcsán már felemlegettem a fekete trutymót, akkor Tobias Forge istentelen csapata kapcsán annyi kiegészítést tennék, hogy Papa Emeritus ezt az egészet még meghinti némi flitteres csillámporral, és egy szivárványszínű unikornist ültet a tetejébe. Komoly külünbség a két csapat között, hogy a Ghost nem veszi komolyan magát, nálam pedig jobban be is talál így a produkció, mint a Nergalék-féle „Hail Satan!". Hatalmas poén volt például, hogy a szokásos rockzenék helyett az ő bulijuk előtt egyházi énekek és zongoradarabok szóltak, majd a szokásos intró után a Kaisarionnal robbantak színpadra, amit a Rats követett, csakúgy, mint tavaly novemberben Budapesten. Innentől meg jöttek a kötelező showelemek, Tobias átöltözéseivel, a Ghoulok rövidke egyéni produkcióival, némi fanyar humorral, meg persze igen komoly látvánnyal. Már eleve az igen szórakoztató, ahogy Papa Emeritus IV (azt hiszem, épp itt járunk a számozásban) az egyenruhájukban látványosan zúzó Ghoulok között celebrálja a koncertet, ráadásul náluk mindehhez a kifejezetten fogós, popos dalok is adottak. Színház ez inkább, mint koncert, és nyilván rengeteg minden nem is élőben szólal meg (lehet, meglepődnénk, ha egyszer kiderülne, pontosan mennyi minden), de ez épp így, ebben a formában, ilyen monumentálisan és teátrálisan szórakoztató. A Ghost dalai nem tudnának működni egy pinceklubban, négy farmergatyás, cipőbámuló zenész előadásában.

Ahogy minden főfellépő, úgy a Ghost rendelkezésére is 90 perc állt, így programjuk lényegesen rövidebb volt, mint bő fél évvel ezelőtt nálunk, de így sem hiszem, hogy bárkiben hiányérzet maradt volna a végén. Főleg, hogy a Square Hammerrel záródó szettbe öt tétel is befért legutolsó és egyben szerintem legjobb lemezükről, az Imperáról. Egyedül azt sajnáltam, hogy a friss Phantomime EP-ről nem vettek elő semmit, hiszen a We Don't Need Another Hero Tina Turner halála, a Jesus He Knows Me pedig a katolikus ünnep miatt lett volna aktuális.

A Ghost után még tettem egy kísérletet, hogy megnézzem a Moonspellt, de ahogy ez néhány órával korábban a Bloodbath esetében is esélytelen volt, úgy természetesen most sem fértem be a Shire színpadhoz, abból meg, hogy éjjel egykor kívülről, nyakamat az ajtóban nyújtogatva hallgassak egy zenekart, már végérvényesen kiöregedtem.

(Folytatjuk.)

Fotó: Mystic Festival