Shock!

Ugyan nem ismertem előzetesen a Night Vipert, valamiért mégis úgy döntöttem, szerda este megnézem őket a Dürer Kert kistermében. Egy thrash-elemekkel is operáló, énekesnős retro heavy metal zenekar ugyanis már eleve nem lehet rossz. Ráadásul Svédországból érkeztek, a skandináv bandák pedig általában igen magas színvonalon muzsikálnak, úgyhogy ismeretlenül is adtam egy esélyt a csapatnak. Természetesen nem bántam meg.

A Night Viper járt már nálunk egyszer – a Room 41-ben léptek fel a Dead Lord és a Lizzies társaságában –, azt a koncertet azonban sajnos ki kellett hagynom. Ugyan a mások által meséltek szerint akkor tömve volt a középső Dürer-terem, az érdeklődés nyilvánvalóan nem elsősorban a Vipernek szólt, azonban így is kicsit csalódást keltő volt, hogy a buli kezdete előtt pár perccel még csak nagyjából tizenöten lézengtek a teremben. Kezdésre aztán még jöttek páran, de a csúcsnézőszám így sem lehetett több harminc főnél. Inkább volt ez nyilvános próba tehát, semmint forró hangulatú koncert, bár a megjelentek azért erősen lelkesedetek a bandáért, a csapat meg láthatóan cseppet sem volt csalódott a jelenlévők mennyisége miatt.

Első blikkre az ázsiai felmenőkkel rendelkező, dögös énekesnő, Sofie-Lee Johansson vonzza leginkább a tekintetet, de a helyzet az, hogy a másik csaj, azaz a dobos Jonna Karlsson gyakorlatilag percek alatt ellopta tőle a show-t. Bár technikailag nem egy agyonképzett muzsikus, hatalmas stenk van a játékában, egyszerűen pedig nem lehetett nem odafigyelni rá, ahogy végig tele szájjal vigyorogva és veszettül headbangelve, hatalmas lelkesedéssel nyomja egymás után a dalokat. Ráadásul a családias létszám miatt mikrofonra sem volt szükség egy-egy kiszóláshoz, Jonna pedig sokszor ki is kiabált nekünk, amit minden esetben komoly ováció követett. A fókusz tehát a két hölgyre irányul élőben is, az őket kísérő srácok pedig megelégszenek azzal, hogy hajzuhatagjaik mögé bújva, egy helyben állva reszelik alájuk az alapokat. Érdekes volt, hogy ez a felosztás nem csak a színpadon érvényesül, hiszen míg a buli után Jonna folyamatosan pofázott a rajongókkal, Sofie pedig a merch-öt kezelte, addig a hím-szakasz békésen és jobbára szótlanul meghúzódott a háttérben.

A ráadással együtt kereken hatvanperces buli alatt ennyire azért nem voltak visszafogottak a fiúk sem, feszes játékukba pedig tényleg nem lehetett belekötni. Maguk a dalok is jópofák, tele vannak emlékezetes, fogós részekkel és thrashesebb aprításokkal, így élőben annak ellenére is maximálisan szórakoztató a csapat, hogy ők aztán tényleg semmi újat nem adnak hozzá a műfajhoz, és Sofie hangja is inkább csak korrekt, mintsem igazán kiemelkedő. A koncert végén sikerült rápillantanom a setlistre, mely szerint az első hat tétel az idei Exterminatorről érkezett, majd ezt követte szintén hat a 2015-ös debütről, illetve még egy új dal, a hallottak alapján pedig muszáj is leszek begyűjteni mindkettőt.

A Night Viper egyelőre ugyan nem több, mint egy a burjánzó retro-színtér csapatai közül, de az biztos, hogy kevés náluk szimpatikusabb brigádot láttam mostanában. Remélem, legközelebb már nagyobb tömeg előtt találkozunk.