Shock!

A Pretty Maids kellemetlen kényszerhelyzetben találta magát pár nappal ezelőtt Münchenben, Allan Tschicaja dobos ugyanis kidőlt valami különösen intenzív gyomorfertőzés következtében. Így last minute jelleggel kellett leutaztatniuk Dániából a bulira az ütős közvetlen elődjét, Michael Fastet, aki aztán Pozsonyban és Budapesten is játszott velük. Ronnie Atkins menet közben hangsúlyozta is, hogy emiatt aztán bizonyosan nem játszanak hiba nélkül, de kit érdekel, a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát – ebben pedig garantáltan nem is volt fennakadás, a dán veteránok az utóbbi időszak egyik legfergetegesebb hangulatú koncertjét adták az A38 Hajón.

Mint utóbb szembesültem vele, legutóbb is a cseh Ales Brichta Project játszott a Pretty Maids vendégeként Budapesten, de mivel arra a bulira nem tudtam elmenni, számomra friss volt a sokk, amit jelentett a fellépésük. Nyilván van valami magyarázat a dologra, de ez a csapat érzésem szerint Csehországban is maximum falunapokon férhet el, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy képben vagyok az ottani színteret illetően. Pár dalt csíptem csak el, de az is bőven elég volt: lehangoló, véramatőr kiállás, egy helyre lecövekelt frontember, fahang, zavaros, koncepciótlan zene. Amikor pedig még a Gladiator című thrash-örökbecsű is előkerült Brichta mester előző bandájától, az Arakaintől, naná, hogy ékes cseh nyelven, legszívesebben tényleg sírva menekültem volna a helyszínről.

A Pretty Maids a hőskorszakban rendszeres vendégnek számított Magyarországon, majd jött egy elég monstre kihagyás, de innentől fogva a jelek szerint ismét számíthatunk a felbukkanásaikra, amit a látottak alapján csakis helyeselni tudok. Az erős félház pont ideálisnak tűnt egy forró hangulatú klubbulihoz, ami aztán be is jött: a Mother Of All Lies és a friss Kingmaker címadójának kettősével színpadra lépő dánok eleinte nem nyomultak túl nagy elánnal, de aztán a lelkes fogadtatásnak köszönhetően aránylag gyorsan belemelegedtek. Mire lement a klasszikus Red Hot And Heavy, illetve két további új nóta, és elérkeztünk az egyik legnagyobb kedvenchez, a Future World lemezes Yellow Rainhez, hirtelen azon kaptam magam, hogy szélesen vigyorgok – és nagyjából mindenki ugyanígy tesz körülöttem, illetve odafent, a színpadon is.

Tulajdonképpen nehéz megfogalmazni, mitől kerekedett különleges hangulat ezen az estén. A doboskavarás sztorijának rövid felvázolása bizonyosan jót tett a banda respektjének, noha valóban nem játszottak hibátlanul: habár Fast annak idején másfél évtizedet húzott le a bandában, az utóbbi bő tíz évből már kimaradt, így a cilinderes Rene Shades basszer gyakorlatilag folyamatosan mutogatta meg magyarázta neki, mi hol mennyi az újabb dalokban. Ugyanígy Ronnie-nak is szüksége volt némi időre, mire igazán belemelegedett hangilag, viszont miután látta, hogy a közönség jelentős része még az új lemez dalait is kívülről fújja (amin egyébként én is meglepődtem), őt sem nagyon kellett biztatni. És látszott, hogy mindez nem szokásos „ti vagytok a turné legjobb közönsége, lássam a kezeket!" póz, hiszen a buli második felét gyakorlatilag végigröhögte a csapat odafent, az alaposan meghízott Ken Hammer és Ronnie végig poénkodott egymással és a nézőkkel is. Láthatóan a frissen igazolt, hol billentyűző, hol gitározó multihangszeres producerguru, Chris Laney is jól beilleszkedett közéjük.

Ahogy írtam, a közönség az újabb témákat is remekül levette – nem csoda, a Pretty Maidsnek az újkori albumai is teljesen rendben vannak –, de a legnagyobb ovációt azért persze náluk is a klasszikus éra slágerei okozzák. A Red Hot And Heavy és a Yellow Rain mellett ennek megfelelően a Rodeo okozott különösen nagy népünnepélyt odalent (nem csoda, ez a dal valami szenzációsan dörrent meg élőben), de jó volt hallani a Jump The Gun albumos Savage Heartot és a John Sykes-féle Please Don't Leave Me-t is. Az újabb keletű témák közül pedig nálam most a kis Another Brick In The Wall részlettel indított I.N.V.U. vitte el a pálmát. És a csapat tényleg meghálálta a magyar közönség lelkesedését, hiszen félig-meddig spontán, hatalmas röhögésekkel és színpadi viccelődéssel kísért Black Night- és Smoke On The Water-részletek után amolyan bónuszként még az Eye Of The Stormot is megkaptuk, ami nem szerepel a mostani turnéprogramban, és csak néha szedik elő. Ezután a Back To Back zárta a rendes játékidőt (vicces, hogy a Hammerfall-féle verzió mintájára már Ronnie is kill with powert énekel benne), a ráadásban pedig a Future World, a Little Drops Of Heaven és a Love Games hármasával tettek pontot az estére. Amit egyébként a végén már tényleg nem győzött köszönni Ronnie, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

Ha valamit példázott ez az este, hát azt, hogy egy koncerten sosem a technikai makulátlanság számít, hanem hogy képes-e egy zenekar és közönsége felvenni azt a bizonyos közös rezgésszámot. A Pretty Maids és a hazai rajongók ezen az estén tökéletes kölcsönhatásban működtek, és nekem is csak utólag tűnt fel, hogy a csapat csaknem két órát játszott, annyira kikapcsoltak. Lehet, hogy itt-ott becsúsztak hibák, lehet, hogy néha Atkins is melléénekelt, de kit érdekel? Tényleg ritkán lát az ember ennyire vidám, könnyed és felszabadult bulit. Még csak az év elején járunk, és elég erős lesz a felhozatal a következő időszakban, de már most meg merem kockáztatni: ez volt 2017 egyik legjobb hazai koncertje.

Fotó: Polgár Péter