Shock!

Aligha kell ecsetelnem, hogy tradicionális heavy metal fronton milyen erős csomagot láthattunk február 21-én a Barba Negra színpadán. Annak ellenére ugyanis, hogy sem a Brainstorm, sem pedig a Primal Fear nem tartozik a legnépszerűbb német zenekarok közé, minőségben mindkét csapat abszolút elsőligás. Előttük a fiatalabb korosztályt pedig az a kanadai Striker képviselte, akiket a retro heavy metal színtér legnagyobb reménységei között tartok számon.

Ha pedig még ez sem lenne elég a heavy/power metalból, a korán érkezők a hazai kínálat egyik legjobb formációjával, az EGO Projecttel melegíthettek. És a korán érkezést ezúttal szó szerint kell érteni, mivel az eredetileg kiírt programhoz képest Kiss Zoliék negyed órával hamarabb, 18.25-kor jöttek le a színpadról, így sajnos én is csak az utolsó két dalukat hallottam. Kár, mert az EGO-nak kifejezetten jól áll az a kissé könnyedebb hangzásvilág, amellyel legutóbbi anyagukon kacérkodtak, élőben pedig mindig abszolút meggyőzőek.

Emlékszem, a Strikerbe először totál véletlenül, a YouTube által random feldobott videók között futottam bele, mégpedig 2012, azaz az Armed To The Teeth megjelenése környékén. A borítón támadó, gépágyúval felszerelt t-rex, illetve az old-school logó alapján sejtettem, hogy hagyományőrző heavy metalt nyomnak a srácok, a lemezanyag azonban legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Szélvészgyors, de fogós refrénekkel és remek ének-, valamint vokáltémákkal felszerelt, karakteres dalok sorakoztak ugyanis rajta, mindez pedig azóta megjelent két újabb anyagukról is elmondható. Ettől azonban számomra még az Armed To The Teeth maradt az örök kedvenc tőlük, és szerencsére ezen a koncerten sem hanyagolták (ha emlékeim nem csalnak, két tétel, a Leather Force és a Fight For Your Life is előkerült róla), de persze egész programjuk sütött. Amellett, hogy Dan Cleary élőben is fullosan hozta magas énektémáit, a többiek valami megdöbbentően jó vokálokat raktak alá. Nagyjából negyven perces programjuk végén csak egy dolog motoszkált a fejemben: önálló klubkoncertet nekik, de azonnal!

A Brainstorm egy időben kvázi hazai bandaként olyan sűrűséggel járt hozzánk, ahogy azt mostanában a Sabaton teszi, és bármennyire is szeretem Andy B. Franckék muzsikáját, ennek következtében rendesen meg is csömörlöttem tőlük. Azóta viszont akadt pár zenekartól mentes év, úgyhogy érdeklődésem és lelkesedésem szépen vissza is tért irántuk. Amellett, hogy köszönhetően elsősorban a top-frontember Andynak, mindig is remek koncertbanda voltak, még aktuális lemezük, a néhány hete megjelent Scary Creatures is jól fekszik nálam, így tulajdonképpen minden adott volt egy újabb, kellemes Brainstorm-élményhez. Nem is kellett csalódnom! A Nelli, az elefánt hangjaival induló, egyórás buli gyakorlatilag egy hibamentes, korrektül összeállított best of volt, megszórva három (The World To See, We Are és How Much Can You Take) friss szerzeménnyel. A Petőfi-szakállával egy barátságos Randy Blythe-nak látszó Andy fizimiskáját kicsit szokni kellett ugyan, de hangja ugyanúgy tökéletes volt, mint mindig, viszont a bulival kapcsolatos egyetlen negatívum is hozzá kapcsolódott: a koncert elején ugyanis rendkívül zavaró volt az énekére minduntalan ráküldött, egyértelműen túltolt visszhang-effekt. Andy kiváló énekes, tehát semmi szüksége sincs rá, hogy ilyesmivel trükközzön, és szerencsére néhány szám után szépen vissza is vettek az ekhóból. Nem újdonság, hogy a Brainstorm-dalokban általában a középtempó dominál, nem lehet elmenni szó nélkül azonban amellett, mennyire jól esett a buli vége felé elhangzó, gyors Falling Spiral Down, ami szinte üdítő volt a sok súlyosan málházó tétel után. Összességében a Brainstorm még mindig több mint meggyőző, részemről pedig ismét megjött hozzájuk a kedv, úgyhogy remélem, ígéretükhöz híven tényleg hamar visszatérnek.

Amennyire sokszor megfordult már nálunk a Brainstorm, annyira ritkán lehet elcsípni Magyarországon turnépartnereiket, a szintén teuton Primal Feart. Anno 2002-ben láttam először Ralf Scheepers kompániáját, azóta pedig csak a 2012-es, szintén a Brainstormmal közösen adott koncertjük rémlik itthon, szóval ők azért lényegesen nagyobb kuriózumnak számítanak honfitársaiknál. Amellett, hogy a Primal Fear mostani felállása akár egyfajta szupergroupként is jellemezhető, rájuk is igaz az, hogy saját kereteiken belül mindig remek minőséget produkálnak. Ráadásul úgy tűnik, mostanra koncertzenekarként is abszolút beértek, 90 percben levezetett műsorukban ugyanis fia üresjárat sem akadt. Bár tény, hogy jól bejáratott panel-halmazból építkeznek, dalaik karaktere mégis kevésbé homogén, koncertprogramjukat pedig egyértelműen változatosabban állították össze, mint a Brainstorm.

A gyors, igazi power metal bombák és középtempós, ökölrázós himnuszok mellé náluk ballada is fért a műsorba, Ralf pedig hiba nélkül énekelte végig az egészet, ami a kifejezetten hangszálgyilkos, magas témákra tekintettel nem kis teljesítmény. Döbbenetes volt, hogy ebből az ötven felett járó fickóból micsoda energiával törtek fel a sikolyok, és ugyan még mindig nem ő az év frontembere, az évek ebből a szempontból is meghozták a kellő rutint. Ráadásul mázlija van, mivel a csapat hangszeres szekciója kifejezetten jellegzetes és szórakoztató színpadi egyéniségekből áll: A deutsch-punk karaktert kimaxoló Tom Neumann vagy az arcberendezésében leheletnyi Zalatnay Cini-hangulatot is hordozó Mat Sinner vonzotta a tekinteteket, de a két öreg mellett remekül gitározó Alex Beyrodt sem egy sótlanul álldogáló figura. Az egyetlen poszt, ahol kissé gyengült a felállás mostanában, a dob, mert bár az új fiú, Francesco Jovino nem üt rosszul, ha szívünkre tesszük a kezünket, az azért egyértelmű, hogy nem játszik egy ligában sem a Primal Fearben tizenegy évet lehúzó Randy Blackkel, sem pedig közvetlen elődjével, Aquiles Priesterrel. A kötelezőt azért persze megbízhatóan hozta, azaz az alapok kellően feszesek voltak ahhoz, hogy a teljes diszkográfiát átfogó, minden igényt kielégítően összeállított set tökéletesen menjen le.

Most, pár nappal később visszagondolva a bulira, már nem igazán tudom eldönteni, melyik zenekar tetszett legjobban. Közvetlenül a koncert után még a Primal Feart mondtam volna, de ma már egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos. A lényeg azonban talán inkább az, hogy az este valamennyi fellépője olyan élményt adott, ami miatt akár ma is újra felkerekednék, hogy megnézzem őket.

Fotó: Polgár Péter