Tavaly különböző okokból kifolyólag kihagytam Richie Kotzent, mivel azonban állítólag zseni volt az a buli, ezúttal úgy döntöttem, megnézem magamnak a srácot. Mivel egyetlen Richie szólólemezzel sem rendelkezem, illetve Posion-ügyben is meglehetősen hiányosak az ismereteim, teljesen objektíven közelíthettem a bulihoz. A végkövetkeztetés pedig egyértelmű: nem bántam meg a részvételt!
Mikor megtudtam, hogy Roy és Ádám lesz hivatott bemelegíteni a közönséget, sznob rockerhez illően, látatlanban húztam a számat… nem igaz, hogy nincs egy valamirevaló rockzenekar, amit be lehetett volna pakolni helyettük Mr. Kotzen elé. Mikor leértem, Royék már javában tolták, és meg kell, mondjam, három perc alatt zsebrevágtak. Jómagam valahol a Trambulin című remekműnél vesztettem el a fonalat, úgyhogy a legkevésbé sem voltam felkészülve egy ilyen zsigeri rockműsorra. A Csányi Zoli dobolásával trióvá duzzadó duó nem elég, hogy remekül játszott, még hiteles is volt az egész, ami elég nagy szó. Roy rekedtes orgánumáról, illetve az élőben kifejezetten rockosan megszólaló dalokról többször is a Corabi-féle Union ugrott be. Látszott a srácokon, hogy nagyon élvezték a bulit, Csányi Zoli végigmosolyogta az egészet, jókedvük pedig hamar átragadt a közönségre is. Ádám gitározását nézni meg tényleg élményszámba ment, követelem, hogy ezek az arcok sokkal aktívabban legyenek jelen a rock-színtéren!
Félórás átszerelés után aztán mindennemű felhajtás nélkül színpadon termett Captain Jack Sparrow, valamint kétfős kísérete, és kezdetét vette a nagybetűs Blues. Az első tíz percben Richie Kotzen kissé enerváltnak tűnt, de a harmadik nóta előtt már megeresztett egy cinkos félmosolyt felénk. A meglepően szép számban összegyűlt publikum természetesen a tenyeréből evett, így annak ellenére, hogy azért a Kotzen-dalok nem épp a legrockosabbak, hamar jó hangulat alakult ki. Mivel először láttam élőben, hihetetlen volt nézni, mennyire összeolvad Richie a gitárjával! Nem egyszer szinte úgy tűnt az embernek, nem is a kezével, hanem egész testével - meg persze intenzív csípőmozgással játszik.
Talán sosem láttam még olyan gitárost, aki ennyire érzi a bluesos rock-témákat; szinte elég csak megfognia a gitárt és magától törnek elő a leheletfinom dallamok és a szólók a hangszerből. Gitárjátéka mellett természetesen énekesnek sem utolsó a figura, hangja, mely a magasakat épp úgy bírja, mint a mélyebb tartományokban mozgó, bugyinedvesítő búgást, tökéletes ehhez a muzsikához. Kisérőzenekara kissé jellegtelen figurákból áll – nyílván nem lehet mindig Pat Torpeyval jönni, de kisegítő személyzetnek Mr. Kotzen egyszemélyes showjához tökéletesen megfeleltek. A38-ról lévén szó, hibátlan volt a hangzás is, így annak ellenére remekül éreztem magam, hogy a műsor száz százalékban ismeretlen volt számomra. Most pedig gyűjthetem be szépen a lemezeket...
